Vége

 

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy mit is írjak, tényleg megtegyem-e, hiszen szeretem a blogot, szeretem az emlékeket, amiket ébreszt. De nincs hozzá kedvem és energiám írni. Kértétek, megpróbáltam, de valahogy nem úgy működöm. Lenne véleményem, lennének ötleteim miről írjak, csak kedvem és energiám nincs ezt megtenni. Felvállalni, hogy itt áll feketén-fehéren, vagy épp olyan színben ami tetszi a véleményem. Ez a kép olyan tökeletes inspirációt adott a lezáráshoz, hogy végre meg tudom fogalmazni. Nem fogom semmilyen fórumon folytatni a blogolást, és arra sem vállalok garanciát, hogy valamikor esetleg más formában újrakezdeném. A következő évek biztos nem erről fognak szólni. Így marad emléknek ez a pár év és bejegyzés, amit megélt a blog. Sziasztok!

Az elmúlt 10 év

 “Akkor vagy igazán békében magaddal, amikor már nem akarsz elmagyarázni, megértetni, senkivel semmit... sőt, magadnak sem keresel kifogásokat. Csak döntesz, közölsz, mész az úton.”

Ezzel az idézettel zártam le 5 évvel ezelőtt egy bejegyzést, ami igazán jellemezte az addig eltelt nagyjából 5, de inkább 7 évben a hozzáállásom és az elképzeléseimet. Annyi igaz belőle, hogy nagyon érzelemvezérelt ember vagyok, és mindig olyankor támad fel a mehetnékem, ha egy érzelmi hullámvölgyben érzem magam. Kisebb gyerekként, tiniként és kamaszként leginkább a könyvekbe és egy fantáziavilágba menekültem. A felnövés nálam azt jelentette, hogy rájöttem nem elég az olvasmányok, és idővel sorozatok mögé bújnom, mert ott még mindig megtalál a valóság. Fiatal felnőttként ez átváltott külföldi munkakeresés és kiköltözés általi menekvésbe. Összesen háromszor voltam Angliában és egyszer Cipruson. Angliával örök szerelem, de Ciprusra is szívesen visszamennék majd. Szigorúan nyaralni. Persze az állandó utazgatások, próbálkozások miatt itthon sem tudtam hosszabb távon megmaradni egy munkahelyen sem. Nyelvvizsga hiányában sokáig a diplomámat sem kaptam meg, mondjuk nem túl piacképes, de most már kifejezetten hasznos, hogy megvan. Így csak egy szakot kell tanárin végigszenvednem. Ez sem igaz, mert nem szenvedés (kivéve a mostani online), mert amúgy szeretem. Visszatérve a munkahelyekhez. Vagy én nem feleltem meg, vagy a munkahely nem jött be nekem, bár csak 7 éve államvizsgáztam, és nem 10. Végül közel 4 éve találtam meg azt a munkahelyet, ahol kb másfél évet dolgoztam, és ahonnan szülési szabadságra mentem, ezáltal az ott töltött időm 4 és fél év volt majdnem. Nem szerettem ott dolgozni, ők se szerettek igazán, de adott egy stabil hátteret, amire akkor szükségem volt. Természetesen az sem dobott a hangulatomon akkoriban, hogy Christianig az egyetlen lehetőségem a függetlenedésre az volt, hogyha megpróbáltam hajóra vagy szállodába, majd bébiszitternek kimenni külföldre. 

Az egyik változást Christian hozta a gondolkodásomba talán. Már majdnem 1 éve voltunk barátok, amikor bevallotta, hogy többet érez. Nekem is tetszett, de már tervben volt egy (az utolsó) angliai utazás, azt hiszem addigra leleveleztem mindent a közvetítővel és a fogadócsaláddal. talán ez motiválta arra, hogy elmondja mit érez irántam. Nem mondom, hogy nem zavart picit össze mindent, akkor már túl voltam egy majdnem tönkrement barátságon, mert ki akartuk próbálni a többet. Túl voltam három hektikus és romboló kapcsolaton. (Romboló olyan értelemben, hogy az önértékelésem, az álmaim, a motivációim, szóval szinte minden, ami belülről épített fel engem nem megfelelő, nem elég, kevés, rossz volt.) Egyszóval féltem egy új kapcsolattól, egy új csalódástól, és ott mélyen legbelül fogalmam sem volt ki vagyok én igazából. Egy olyan időszakban talált meg, ahol szinte elölről kellett kezdenem felépíteni magamat, megtalálni az igazi Elizát. 

Így hát elutaztam, de már az első pillanattól nem éreztem jól magam a családdal. Igazából nagyon kedvesek voltak és segítőkészek mindenben. A probléma immár másodszor is velem volt. Ugyanezt éreztem az első utamon is, hogy mennyire vágyom arra, hogy ne pusztán egy kívülállóként legyek jelen a család életében, hanem nekem is legyen családom. Olyan, ahol én vagyok az anyuka. Az első úton ugyan vágytam erre, de nem annyira konkrétan, mint az utolsón. Akkor is megfogalmazódott bennem a gondolat, de ott utoljára szinte fejbe vágott. 26 évesen már bőven kellene annál a pontnál tartania az életemnek, hogy legalább az esküvőt és a családot tervezzük. De még olyan komoly kapcsolatom sem volt, akivel egyáltalán erről beszélni lehetett volna. Közben ott van az a fiú, akit már ismerek 1 éve, tudom hogyan gondolkodik, ha nem félnék ennyire, akkor vele talán lett volna esélyem. Persze akkor kint úgy gondoltam, hogy szinte esélytelen, hiszen összevesztünk mielőtt eljöttem, és alaposan megbántottam. Mégis hazajöttem, lesz ami lesz, nincs több lehetőségem. És tényleg úgy éreztem, hogy ez az utolsó esélyem egy boldog és talán vágyott életre. 

Talán igazam volt, talán nem, de már nem is akarom tudni. Christian sok türelemmel és szeretettel begyógyította az összes lelki sebem, kihúzkodta az összes tüskémet. Megmutatta, hogy egy olyan ember mellett, aki őszintén szeret, hogyan tudok önmagam lenni. Segített felfedezni ki is vagyok ott legbelül. Nem mondta meg, csak sok beszélgetéssel rávezetett. Mellette ki tudtam alakítani lassan egy olyan Elizát, aki nem pukkancs (csak néha), akivel tudok azonosulni, aki fel tudja vállalni a gondolatait és érzéseit (nem mindet teszem közzé, van ami nem publikus). Leginkább azután tudott ez bennem igazán felszínre törni, miután összeköltöztünk. Persze nem vagyok kevésbé érzelem vezérelt, de tudom, hogy mindig le tudok ülni vele megbeszélni mindent, és sokkal higgadtabban és tudatosabban fogunk közösen dönteni. 

Átolvastam a bakancslistát is, hogy abból merítsek még ihletet, illetve egy másik tervezős posztot is. Az utóbbiban egyetlen átalakításom van, most tartok ott, ahol a Plans No. 2. bejegyzésben a 40 éves magamat prognosztizáltam. Nyertem 10 évet, bár kutya, macska, egyéb háziállat még jópár évig biztos nem lesz. De boldog vagyok itt és most. A bakancslistát szerintem családbaráttá alakítom majd az év folyamán, és talán ez lehet a zárszó is. Nem tudom Eszti ilyen válaszra számítottál-e, vagy egészen eltértem az eredeti kérdéstől, de be kell vallanom néhol megkönnyeztem az 5-10 évvel ezelőtti emlékeket. Kérhettek, kérdezhettek még ilyen személyesebb dolgokról, ha nem szeretném világgá kürtölni, akkor úgyis megmondom.

Rohanó idő

Leragadtam a címadásnál, de valahogy nem sikerült megfelelőt találni. Három bejegyzést is akartam decemberben megosztani veletek, de nem jött össze. Nem azért, mert ne lett volna miről írnom. Inkább nem akartam túl sablonos sem lenni, és az is csalás lenne, ha csak a pozitívumokkal foglalkoznék. Igaz, a “Nekem bejött” sorozatnak elvileg ez lenne a lényege. És a rohanások között csak sikerül észrevenni a pozitív pillanatokat. Mégsem éreztem azt, hogy ezek megosztásra elegek/méltók lennének. Elrohant a hónap a karácsonyi készülődéssel, a bölcsis kötelezettségekkel, a közösségi vállalásommal. Ja! Vizsgáztam is. 

De akkor kicsit részletesebben, először a bölcsibe kellett Mikulás csomagokat alkotni a szülői munkaközösség nevében a kisgyereknevelőknek. Aztán ugyanez karácsony előtt még egyszer az ajándékokkal. Vállaltam jótékony sütést két családnak, akik nem engedhettek meg maguknak karácsonyi süteményt. Kaptak ugyanakkor a közösségtől tejet, lisztet, cukrot. Jó volt kicsit ezzel foglalkozni. Aztán sütöttem magunknak, és beszereztem az ajándékokat. Nem sok, cserébe szívből jött. A kisasszony mondjuk egy egész játékkonyhát kapott. Utána jött a vizsgám közvetlenül karácsony előtt. Még aznap utána megfőztem az ebédet szentestére, a fát csak 24-én volt időnk díszíteni, és ajándékot csomagolni is. Nem mondhatnám, hogy túl ünnepiesre sikerült volna a nap, de élveztem, hogy hármasban vagyunk. A többi ünnepnapon úgyis nagyszülőknél jártunk egy kört. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ők lettek volna a legjobban megsértődve, ha a védelmükben ki kell hagyják az unokás karácsonyt. Egyiknek se jutott eszébe, hogy esetleg ne menjünk. Na meg ha megyünk a másikhoz, akkor az egyikhez is muszáj. Minden héten egyszer biztos, hogy találkozunk, mert mindenkinek van egy unokás napja, akkor miért pont a karácsonyt hagyjuk ki?) Két ünnep között szintén nem volt nap, hogy valahova ne kellett volna mennem. Egyszerűen örültem ha leülhetek és szó szerint kikapcsolok. Magamat és az elektronikát is. Ennyi lett volna, ha megírom a “Nekem bejött - December” bejegyzést. 

Évértékelőt akartam is írni, meg nem is. Nem volt könnyű szerintem senkinek 2020, de én mindenképpen találok benne pozitívumot. Hiszen januárban költöztünk az új házba, és szépen lassan csak sikerült berendezkedni, a kert is kezdi a végleges formáját megkapni. Idénre is maradt elég munka, mire azt tudom mondani, hogy kész, de remélem jövő karácsonyra tip-top lesz. Nagyon sokszor kellett magamban letisztázni, hogy nem azért nem tudunk sehova menni, mert kiköltöztünk a városból, hanem, mert nem lehet menni. Amikor meg lehetett az maga volt a felüdülés. Elmaradt a szokásos tavaszi pihenésünk, és alaposan megéreztük a hiányát. Mire elmentünk nyaralni mindketten fáradtak és idegesek voltunk, de feltöltött az a 12 nap, amit Gárdonyban és környékén töltöttünk. Aztán elindult a bölcsi és az egyetem, örültem, hogy be tudok járni. Volt pár óra, ami igazán érdekes témát, megközelítést alkalmazott. Aztán elutaztunk kettesben, de innen már követhettétek a blogon az évet. Évközben azt hittem sose lesz vége, mégis olyan gyorsan elrepült, hogy csak pislogunk.

Az utolsó, amit még 2020-ban akartam veletek megosztani az egy kisebb összehasonlítás 2010 és 2020 között. Ehhez is készültem pár képpel... Tegnap itt döbbentem rá, hogy a képeket elfelejtettem, ezért ma folytatom, már a képekkel felszerelkezve. Szóval 2010-hez képest az idei egyetlen “beöltözős buli” a nyaraláson volt egy játékmúzeumban, ahol a kisasszony ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian koronában pompázzunk. Elég nagy változás, azon a retrópartin akkor még nem gondoltam, hogy 10 év múlva fogok itt tartani. Pesszimista pillanataimban azt hittem soha nem lesz családom, optimista pillanataimban pedig azt, hogy sokkal korábban eljutok ide. A kettő között van a realitás. De haladjunk tovább. A 2010-e szülinapi képemhez képest az idei februári csak a szemüvegben különbözik, meg abban, hogy megtanultam normálisan a kamerába mosolyogni. Még a frizurám is majdnem ugyanolyan. Szerencsére nőtt azóta kicsit a hajam. 2010 szeptember elsején volt a látáskorrekciós műtétem, előtte felváltva hordtam szemüveget és kontaktlencsét. Mondjuk úgy, hogy amit ígértek garanciában, azt bírta a szemem, nem kellene állandóan a szemüveg, de eljutottam oda, hogy fáj nélküle a fejem. (Néha vele is.) Nem romlott annyira vissza, éppen csak picit rosszabb a tökéletesnél. És akkor az utolsó kép. Azt is mondhatnám, hogy a 10 évvel ezelőtti énem az egri vár bástyájáról ábrándozva nézett le, és egy pillanatra mintha magát látta volna 10 évvel később a várkapuban csókolózni a férjével.

Nem ígérem, hogy nem fognak elmaradni bejegyzések, és betartom, hogy minden hónapban szépen posztolok nektek valamit, de majd igyekszem. Szeretnék kijutni a Pázmányra, ha jobb idő lenne, egy emlékposzt és emléktúra erejéig. És évindításnak talán majd azt is leírom, eddig mennyit haladtam a bio háztartássá alakulás útján, és az idei évnek mi a célja ebből a szempontból. 

Mindenkinek Boldog és Zűrmentes 2021-et kívánok!

Csak azért is Karácsony

 

Napok óta gondolkodom, hogy mit írjak. Lassan három hét betegség miatti bölcsiszünet keretében itthon tengődünk, és kb 5 nap láztalanság után kezd az őrületbe kergetni a kisasszony. Imádom, csak rossz, mint a kisördög. Ma nagyilátogatóba vittem, így volt több időm dekorálni. Egy kivételével a könyves dobozok elfogytak, a könyvek meg a polcra kerültek. A dekoros doboz végképp megszűnt, néhány kivétellel minden helyet talált. A kupiszobában is elkezdtem erőteljesen rendet rakni. Ennyit bevezetésnek. 

Valamikor az elmúlt két hétben olvastam egy bejegyzést, ami elgondolkoztatott. Az írója azt fájlalja, hogy november elején még nem volt a környékükön feldíszítve karácsonyra ház. Ebből azt a messzemenő következtetést vonta le, hogy idén elmarad a karácsony. Legjobb tudomásom szerint Advent most hétvégén kezdődik, és az angol/amerikai kultúrával ellentétben itthon nem szokás közvetlen Halloween/Mindenszentek után karácsonyra dekorálni. Nálam ma jött el az idő, hogy elkezdjem előszedni az adventi dekorációt. És akkor ez még nem jelenti azt, hogy fel tudtuk szerelni a teljes házdíszítést. Minden ismerős azt tűzte ki célul, hogy elkészüljön vasárnapig. 

Elhamarkodott kijelentés és nem állja meg a helyét. Az lehet, hogy más lesz az idei karácsony. Az is lehet, hogy nem lesz az a tökéletes ünnep vásárokkal, korizással, forralt borral, nagy családi ebéddel. Ha ezek el is maradnak, attól még várhatjuk az ünnepet. A tavalyi díszeket nem dobtuk ki, sőt újat is vettünk. Évek óta műfenyőnk van, de ha nem lenne, és pénzem se lenne venni élőt, akkor is megoldanám valami kreatív módon, hogy ha más nem a karácsonyfa illúziója meglegyen. Ennél rosszabb körülmények között is megtartották a karácsonyt más időkben. Nem az ajándék volt a lényeg, ma sem kell annak lennie. A szeretet ünnepe talán idén visszatér a mögöttes tartalomhoz. Legyen együtt a szűk család, legyen idő pihenésre, nyugalomra, békére. Legyen közös játék, egymással eltöltött minőségi idő. Díszítsük fel a házat, ha van hozzá kedv és lehetőség. Akiket veszteség ért azoknak még fontosabb, hogy egymáshoz fordulva eltöltsenek békében pár napot. A karácsony a reményt is szimbolizálja, ha tényleg elgondolkozunk rajta, akkor ezek a fontosabb dolgok. 

És miért mondom, hogy csak azért is Karácsony? Mert bármilyen világjárvány, háború, forradalom dúl körülöttünk a reményre, a békére akkor is szükség van. Ezért fontos, hogy megálljunk egy pillanatra a fa előtt, és hálát adjunk, hogy itt lehetünk. Ha pedig ismerünk olyat, aki magányosan, szegényen töltené az ünnepet, azt lepjük meg egy aprósággal. Nem kell nagy dologra gondolni, sőt járvány elleni védekezés szempontjából az lehet a legjobb, ha egy kedves csomagot leteszünk a küszöbre, be lehet csöngetni, és elsétálni a jótündér szerepét átvéve. Így szerezhetünk több embernek kellemes karácsonyt. Kicsit talán karácsony melletti kampánynak hangozhat, de minden évben ez a kedvenc ünnepem. Nem az ajándék miatt, a hangulat és a várakozás miatt. 

És amit én teszek idén: feldíszítem kívül-belül a házat, küldök karácsonyi képeslapot számomra fontos embereknek, sütök mézeskalácsot, főzök forralt bort, hallgatok és énekelek karácsonyi dalokat. Feldíszítjük a karácsonyfát, a kisasszony kap ajándékot, nekünk az az ajándék, hogy lassan teljesen berendezzük a házat. Maga az egész időszak egy relaxálós elmerengős várakozás, ami karácsony este teljesedik ki. Az idei év tényleg más, az is megfordult a fejemben, hogy valamilyen formában meg kéne tartanunk családilag a hálaadást is. Okunk ezer lenne a hálaadásra. 

 

 

Egyszer volt...

 ... hol nem volt, volt egyszer egy blog. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan folytassam a blogot. Kértétek is, én is szeretném, de valahogy nem tudtam rászánni magam. Vannak blogok, amiket követek, de mindig úgy éreztem, hogy én nem tudok ennyire komplex tartalomgyártásba kezdeni. Hiába van véleményem valamiről, vagy foglalkoztat egy hónapban aktuálisan egy téma, nem biztos, hogy azt kellene megírnom, ha nem akarok konfliktust belőle családi/baráti körben. De ihletet kaptam, és talán a háttér dolgok is rendeződnek annyira, hogy egyrészt nyugodtan tudjak írni fél órát, és legyen energiám észrevenni ha az orrom előtt hever a téma. 

Amit szeretnék az az, hogy a ‘Nekem bejött’ havi összefoglalókat írjam, szeretnék egy ‘Bosszantó apróság’ részt is írni az előző mintájára. Ezek mellett nem ígérem, de egy havi random valami kis téma jöhet, ha ihletet kapok hozzá. Pillanatnyilag az lenne a célom, hogy ezt a két összefoglalót tudjam tartani. Szerintem még októberben lesz egy ‘Nekem bejött’ és majd novemberben a többi. 

Az instát nem hagyom parlagon, mert ott is inkább ilyen havi összefoglalókat hoztam, ezért gondoltam, hogy oda fogok ízelítőket feltenni a bejegyzésekből. 

A komplex tartalomgyártásról viszont letettem, mert nem érzem magamban hozzá a motivációt. Most csak az a fontos, hogy lássam belefér-e ez nekem, illetve élvezem-e a blog írását újra. Természetesen nem bánom, ha kapok visszajelzést, hogy nektek, olvasóknak tetszik-e, vagy egy-egy adott témáról mit gondoltok. Nem tilos kommentelni. 

Szuper sofőröm van, aki az időmet is kitűnően tudja irányítani. A főnöknőtől függ minden. 😃

Insta

Kedves Eszti (és mindenki aki olvasott)!

Miután két nap alatt sikerült rávenni a blogspotot, hogy elküldje végre a megjegyzésedre a válaszom, és addig volt időm gondolkozni a blogoláson. Mint ígértem tájékoztatlak titeket mire is jutottam.

Végiggondoltam, hogy miként tudnám beépíteni a véleményem megosztását az időmbe és a világomba. Arra jutottam, hogy 1-2 fotó és pár sor megosztása még beleférhet a hetembe. Meglátjuk hogy sikerül. Kezdő vagyok az instagram használatában, eddig csak követtem szimpatikus embereket. De gondoltam megpróbálkozom vele. Hátha. 

#négyszemköztblog és #egyetemistaanya jelöléssel, már az igazi nevemen találtok majd meg. De belinkelem az első insta posztot 😊

https://www.instagram.com/p/B7nqO2pnHUU/?igshid=1d5oigr2heiph

És ez lennék én:

@dorottya89

Remélem megtaláltok 😃

Búcsú

Kaptam a minap egy szívmelengető visszajelzést, hogy szerettétek az írásaim, de végül ez adta meg a végső lökést, hogy megszülessen ez az elhatározás. Bevallom a szöveg egy ideje pihent jegyzetként, mert nehéz egy ilyen döntést meghozni. Főleg mert inkább szentimentális okaim voltak rá. Halogattam a dolgot, és nagy lendülettel újra is kezdtem a blogot egyszer, de nem ugyanaz volt, mint régen. Az egyetem mellett nem volt időm foglalkozni vele, úgy, hogy a mindennapi dolgokkal is elmaradtam. Ez egy olyan hobbi, amiből nálam sosem lesz hivatás. Az újraindulásnál már Christian sem volt úgy motiváció, hogy egymás posztjaira reagálva, egymásnak ötleteket adva lelkesítettük egymást. A mi kapcsolatunk is megváltozott, már nem igényli ezt a fajta kommunikációt. 

Így meghagyva szép emléknek, de elengedve a projektet végleg bezárom a Négyszemközt Blogot. Nem ígérem, hogy majd egyszer más formában nem folytatom a blogolást, de azt sem tudom megígérni, hogy biztosan lesz folytatás. Csak annyit teszek, hogy most elköszönök tőletek.

Sziasztok!

Egy hónap meg egy fél

Megint csúsztam ezzel a fejezettel. Kivételesen az a mentségem, hogy új telefonom van, amire sehogy nem tudtam a blog alkalmazását letölteni. De megoldom másként. Ettől függetlenül változtatás nélkül teszem közzé ezt a fejezetet.

Ma egy hónapja született Kispocak. Ezalatt a hónap alatt rájöttem, hogy rossz anya vagyok. Legallábbis a bezzeganyák szerint. Meg arra is, hogy ez engem mennyire nem érdekel. Mostmár, mert először sok álmatlan éjszakát, sírást és ilyesmiket okozott. Szerencsém van a családommal, mert nem hagytak belesüppedni a depresszióba. Bár nem voltam az, lehettem volna.
Hogy miért vagyok rossz anya? Hát először is, mert császárral szültem. Az egy dolog, hogy eredetileg is ez volt a terv, az meg a másik, hogy mivel Kispocak nem fordult meg, így muszáj is lett. Utólag mondjuk elgondolkoztam rajta, hogy miért is kellett ez nekem. Amikor a nem császáros anyukák csak úgy ugráltak a csecsemő osztályon. Legalábbis hozzám képest. Három hét kellett, hogy ne feszüljön meg a sebem minden mozdulatra, leessenek a hegek és tudjak rendesen zuhanyozni, ne csak a sebet kerülgetve.
Aztán ott van még az, hogy a kórházban felfáztam, ami miatt antibiotikumot kaptam, ami kiütött Kispocakon. Magyarul pöttyös lett. Ezért nem is tudtam szoptatni csak az első héten. Már amennyire, mert az is kevés volt. Most meg már semennyi sincs. Tehát szörnyű anyaként tápszert adok neki. Mondjuk legalább nem hagyom éhenhalni. Na nem mintha akarnám, csak amikor megpróbáltam pár dolognak utána olvasni, akkor állandóan abba a szilárd hitbe ütköztem, hogy a tápszer az ördög találmánya. Nem tudom akik ebben hisznek azok adott esetben ha a másik verzió egy éhes és síró gyerek lenne, akkor hagynák sírni, vagy ördög ide vagy oda megetetnék tápszerrel? Persze nem cumisüvegből, mint én teszem, hanem bármi másból. Ez is egy rossz pont az anyaságomon. Amúgy azt, aki szerint egyszerűbb így megnézném hogyan csinál tápszert fél kézzel, mert a másikban egy éhes, síró babát dajkál éjjel fél háromkor. Persze sehogy, mert aki bezzeg anya, az együtt alszik a babával és álmában is megszoptatja.
Ja tényleg mi együtt sem alszunk. Kispocaknak saját szobája és ágya van, és ott is alszik. Napközben néha a hintájában. Bár volt olyan éjszakánk, hogy elgondolkodtam azon, hogy leveszem a hálózsákom a túracuccok közül és a kisasszony szobájában alszom. Csak hogy ne kelljen annyit rohangálni. De biztos kilóméter hiányom van, mert nem tettem. Helyette elbeszélgettünk Kispocakkal és pár napja átalussza az éjszakát. Így kivételesen én is aludtam egyhuzamban hat órát. Ami nem árt ha másnap egyetemre kell mennem.
Ja igen a már megszámlálhatatlan szög mellé még egy a koporsóba. Heti háromszor van órám az egyetemen, igaz az első pár héten nem kellett bejárnom. De most már kell. Így akkor a nagyszülők vigyáznak a kisasszonyra.
Ez a bejegyzés akár a kritika címke alá is kerülhetne, mert a neten, meg máshol fellelhető tökéletes anya kép kritikája. Egyrészt senki nem tökéletes. Másrészt mindenki az. A maga módján. Nekem csak három hétbe telt elfogadni a helyzetet, a helyén kezelni a dolgokat és megnyugodni. Ebben sokat segített, hogy a múlt héten hónapok óta először teljesen nyugodtan besétáltam az egyetemre ügyintézni egyedül. És a tudat, hogy mostantól lesz három napom, amikor megtehetem, sőt meg is kell tennem, ugyanezt sokat dobott a hangulatomon. Ezt receptre írnám fel a friss anyukáknak. Gyerek nélkül mozduljon ki pár órára valahova.
Kispocaknak a legjobb anyukája van. Mert szeretem, mert nyugodt vagyok (többnyire), mert a legjobbat akarom neki. És a legjobb családja. Mert mindenki rajong érte. Ennél több nem is kell.

Kispocak itthon

Rögtön az első héten sem sikerült tartani a megígért bejegyzéseket. Nézzétek el nekem. Amikor azt hittem lesz időm írni, akkor leginkább örültem, hogy élek.
Szeptember 14-én bementünk a kórházba, és 17-én jöttünk haza immár egy fővel kibővült családként. A kórházi tartózkodás felkerül az eddigi legrosszabb élményeim listájára. Cserébe van egy gyönyörű kislányom, akire ha ránézek elolvadok.
Lassan kezdünk belerázódni a dolgokba. Utolérni magunkat a teendőkkel, és nem elfelejteni mit is kell csinálni. Bár ha Kispocak felsír hajnalban hol a párnát, hol a paplant, hol Christian-t kezdtem el simogatni félálomban, hogy megnyugodjon. Persze nem jött be a dolog. Illetve a párna biztos megnyugodott, Kispocak nem igazán. Aztán van olyan frusztráló dolog, mint a köldökcsonk, ami csak nem akar lepottyanni. Pedig akkor sokkal bátrabban nyúlnánk hozzá fürdetéskor is.
Tehát van egy édes kis gombóckánk, aki felforgatta az életünk. Ezt mondjuk egyikünk se bánja, sőt. Csak így ma volt először olyan nap, hogy tabletet fogtam a kezemben. Mert ami picike szabadidő van, azt mindig szúnyókálásra fordítom.

Nem tettem közzé ezt a bejegyzést, mert még akartam írni hozzá. Végül meggondoltam magam. Azóta eltelt egy kis idő és amit ki akartam írni magamból végül kisírtam. Szerencsére Christian a világ legmegértőbb és legtámogatóbb férje, így nem tartott sokáig a szomorkodás. Persze közben boldogság van, és nagy örömömre az a fránya köldökcsonk is leesett végre. Már nem vagyok olyan elveszett, és kezdem megszokni, hogy fáradt vagyok. Végre talán visszatérünk a normál kerékvágásba.

Újra itt

Eliza:

A helyzet az, hogy tavaly év vége felé, azaz lassan egy éve írtam egy lezárást a bloghoz. De sose volt szívem közzétenni. Ettől függetlenül nem törlöm ki, hiszen kicsit összefoglalja a blog félbehagyása után eltelt időt. Íme:

"Úgy döntöttem, hogy másfél év hallgatás után ideje lenne lezárni a blogot. Győzködöm egy ideje Christiant is erről, de tényleg nem jut energiája még ezen is gondolkozni. Szerencsére mindketten megtaláltuk a helyünket munka szempontjából. Én már lassan másfél éve koptatom ugyanazt a széket, bár közben az iroda is költözött. Christian is megtalálta a helyét már majdnem egy éve. Sikeresen lezárult a lakásfelújítás is tavaly, és egy csodás karácsonyt töltöttünk együtt az új lakásban. Az első közöset. :) Még mindig igyekszünk minden pillanatot együtt tölteni, és mindkettőnk családját is beszorítani az időbeosztásba. Bár az én munkahelyem lazább kicsit, így se tudom az írásba fektetni a plusz időt. Mindig van a listán valami amivel foglalkozni kell. Hiányzik ugyan az írás, van amivel le tudom kötni a kreatív énem. Blog helyett mostanában szemináriumi dolgozatokat írok, esküvői terveket szövögetek, hiszen Christian születésnapi ajándéknak gyűrűvel lepett meg.
Nem szeretném törölni a blogot, mint a korábbiakat, annyi emlékünk van ide megosztva. Viszont nagyon félbehagyottnak éreztem. Mivel a mi kis rózsaszín ködünk még mindig nem oszlott fel, sőt egyre sűrűbb, és az életünk, a mindennapjaink amikből ihletet merítenénk is ennek a ködnek a részei nem szeretném folytatni a blogolást. Ebben a formában biztos, hogy nem. Lehet indítok egy kreatív blogot majd pár év múlva, ha helyem is lesz megvalósítani az ötleteimet. Addig is talán visszatérek a naplóíráshoz.

Párszor emlegettünk egy másik blogot. Könyv Klub néven. Ez eredetileg a barátnőkkel közös olvasós találkozásokról szólt, majd megpróbáltuk frissíteni és átalakítani Christiannal. Mivel a lányok közül mindenki a saját kis univerzumában van elveszve, ki világ körüli úton, ki szerelemben, ki babázva, mi pedig mivel a fő ötletünkre sincs időnk, így lezárom azt is."

Igen lezártam a Könyv Klubot. Teljesen szétszóródtunk. Nem bánom, vagyis egy kicsit. Szóval az idézet a születésnapi ajándékkal zárul. Igen Christian megkérte a kezem egy nagyon romantikus kastélyban. :) Persze a válasz sem lehetett más, mint igen. Akkor még úgy terveztük mostanában lesz az esküvő, szép kora őszi időben. Karácsony előtt orvosi tanácsra abbahagytam a gyógyszer szedését, mivel az esküvő után mi is szerettünk volna babázni. Akkor azt mondták ennyi év után ne csodálkozzunk, ha akár egy-két évet is várni kell. De nem kellett. Az új év egy új jövevényt is hozott. Ezért kicsit előbbre hoztuk az esküvőt nyár elejére, a nászutat pedig belföldre helyeztük.
Attól függetlenül, hogy Kispocak miatt átalakultak a terveink ilyen boldognak még sose éreztem magam. Ahogy Christian is sugárzik mellettem. Lassan a kilenc hónap végére érünk, és azt hiszem elmondhatjuk, hogy minden készen várja a kis hercegnőt.
Néhány hete beszélgettünk a blogról, ihletet kaptam az íráshoz. Aztán végül most jutottam el a megvalósításig. Egyelőre csak én folytatom, de majd biztos Christian is kedvet kap hozzá.
Nem ígérek nagyon különleges bejegyzéseket. Pillanatnyilag három dolog körül forog az életem. Az egyik a férjem, a másik Kispocak, a harmadik az egyetem. Mert amit tavaly elkezdtem, azt nem hagyom félbe. Annyit ígérek, hogy heti egyszer írok egy témában valamiről és hétvégén egy összefoglalót a hetünkből.

Mi történik a mi kis Rózsaszín ködünkben

Nem vesztünk el, még. Bár néha nagyon olyan érzésem van. Hiányzik az írás, és most ihletet is kaptam hozzá, hogy írjak pár sort. Ami azt illeti kicsit csípek a munkaidőből.
Legutoljára arról volt szó, hogy Christiannal a mi kis rózsaszín ködünkben repkedünk. Ez azóta se változott. Csak pillanatnyilag nem mi határozzuk meg az időbeosztásunkat. Olyan emberektől függünk, mint a villanyszerelő, az asztalos, a vízszerelő, az elmű-s villanyszerelő, a upc-s szerelő, a redőnyös, meg a drága szüleink. Ezt munka mellett összehozni kész logisztikai manőver, hogy mikor alszom az meg lényegtelen.
És hogy mi történik? A mi kis rózsaszín ködünket megpróbáljuk egy helyes kis erkélyes, nappalis, két pici szobás, étkezős lakásba tömöríteni. Persze sem oszlik el a fejünk felől akkor sem ha kijövünk a mi kis zugunkból. Egyszóval költözünk. Szegény Christian idén már másodszor, én meg 16 év elteltével újra ha minden igaz akkor kilencedszer. A nyaralókat és a külföldi próbálkozásokat nem számítva.
Még csak a felújításnál tartunk, meg lassan vándorolnak be a használati tárgyak is a lakásba, de már előre félek attól, hogy el kell kezdeni minden apró cuccomat dobozolni. Már gondoltam rá, hogy lassan nekilátok és azokat amiket nem használok napi rendszerességgel elrakom, a doboz meg átsétál helyet foglalni a lakásba. Fogy a vásárolni való lista is szépen lassan.
De tudjátok nagyon várom már, hogy ott lakjunk. Majd ha készen lesz és kipihentük magunkat akkor bemutatjuk a lakást, a költözést, és a felújítást. Meg hogy mi is történt a mi kis rózsaszín ködünkben ezalatt az idő alatt. Ígértem munkakeresős bejegyzést is. Egyszerre csak egy projektre van energiám, de majd valamikor az is lesz.
Mindenesetre gondolatban hoztam egy határidőt, hogy augusztus 31-én már ott szeretnék aludni. Nyári projektnek indult a költözés, és szeretném ha ez így is maradna. Hogy utána mennyi idő alatt rendezkedünk be az csak kimerültség és alváshiány kérdése.
Addig is szép nyarat mindenkinek. Ősszel jövünk megint rendszeresen. Én meg megyek vissza dolgozni, mielőtt feltűnik, hogy nem lapoztam az előttem lévő mappában fél órája. ;)

A Bermuda-háromszögtől a rózsaszín felhőig

Mint, ahogy a legutóbbi posztban Eliza írta, a bejegyzések egy kicsit elmaradoztak/nak jelenleg. Ennek több oka is van: az egyik legfőbb az, hogy törekszem arra, hogy a lehető legtöbb időt töltsük el együtt párként! Bizonyára tudjátok ez milyen: ami számotokra kedves/szeretitek, abból a lehető legtöbbet akarjátok elfogyasztani. (Akár úgy is, hogy nem törődtök a következményekkel!)

Egyszer korábban már Eliza beszélt nektek arról, hogy a legtöbb kapcsolatában ő akart több időt eltölteni a párjával, mint inkább az vele. Nos, mondhatjuk szerencséje van, mert én is ilyen vagyok. Általában a páromat helyezem/akarom helyezni az első helyre az időbeosztásomban! Nem gondolom, hogy ez rossz lenne, csak néha elég nehéz az egyensúlyozás a párkapcsolat, munka, család Bermuda-háromszögben, ahol az időd úgy tűnik el, mint a repülők, meg a hajók a Karib-tengeren.

Egy másik ok pontosan ez az egyensúlyozás, mivel így kb. egyetlen kiloJoule energiám sem marad írni. Persze szeretek és hiányzik is a blogolás. Több mint egy hónapja írtam ide bármit is. Illetve készültek piszkozatok (többek közt ez is az volt sokáig), de valahogy nem tartottam őket megjelenésre alkalmasnak.

Munka és pénzkeresés frontján harcolok a magyar valósággal: konok főnökökkel, értelmetlen feladatokkal, átverős üzleti partnerekkel (főleg ha fizetni kell!)

A fennmaradó időmet pedig a családom, meg az ingázás szívja el tőlem. A költözködés utáni rendrakás jelenleg ott tart, hogy ugyan már csak pár doboz csúnyálkodik a házban, főleg könyvekkel teliek -könyvespolc nem lévén-, de a szobám úgy néz ki mint, ahova bombát dobtak. (Ez azóta már szerencsére változott!)

A heti pozitívumainkkal kapcsolatban jelenleg nem nagyon tudok felsorolni pozitívumokat a saját életemből, kivéve azokat a perceket, amiket együtt töltünk Elizával. De hát gondolom, nem arról akartok olvasni, hogy milyen jól érzi magát két ember a kapcsolatában. Mert ez nem egy párkapcsolati blog, illetve nem annak indult. Azonban a végére egy kicsit mégis összefoglalnám, hogy mi is történt abban a mintegy másfél hónapban, mióta nem szólaltam meg. Most bele fogok hatolni a mi kis rózsaszín ködünkbe az én nézőpontomból! Így csak asztronautáknak, ufóknak és szerelmeseknek ajánlom a továbbolvasást ;-)

Szóval az április elejei egymásra találás után (bár végig ott voltunk egymás mellett) igyekeztem a lehető legtöbb időt szakítani az én kis sünimre! Volt ebben többek közt kirándulás a Pilisben, mozizós romantikus Duna-parti sétás szombati nap, egymás családjainak bemutatós szombati ebéd, ottalvós hétvégék, állatkerti kirándulás (amit már egyébként tavaly nyár óta terveztünk), romantikus vacsora az első hónapfordulón és életem eddigi legszebb szülinapja Eliza és családjának köszönhetően. 

Szívem összes szeretetét most csak Eliza élvezi! Talán ennek is köszönhető, amiket leírt magáról meg a tüskéiről. Persze nem tudom, hogy milyen lehet egy olyan süni, aminek nincsenek tüskéi, de biztos cuki! ;-)

Ennyit most ízelítőnek, a többit és talán a teljes story-t majd talán egy későbbi posztban.

Május van és májusban...

...mindenki nagyon szerelmes. Emlékeztek erre a régi dalra? Egy régi filmben hallottam egyszer, de nagyon megfogott. Na ha nem is mindenki, de Christianra és rám is érvényes most ez a kis részlet. Annyi időt töltünk egymással amennyit csak tudunk és akkor nem létezik internet, meg blog, meg semmi kettőnkön kívül. Lassan két hónapja süninek tituláltam magam egy bejegyzésben. Ez azóta sokat változott. Christian szépen lassan minden tüskét kihúzott belőlem amit mások szúrtak belém, és a helyüket begyógyította sok-sok szeretettel. Azt mondja néha úgy nézek rá, mintha ufó lenne. Persze, mert nem hiszem el, hogy létezik ilyen ember, azt meg pláne, hogy ennyire szeressen. Engem. :) És akkor azt még nem is mondtam, hogy én mennyire szeretem. Mert nem is lehet szavakba önteni.

Szóval pillanatnyilag ez van. Meg emellett zajlik az élet is nyilván, én aktívan kerestem munkát, és ő is azon van, hogy elinduljon valamerre a mostani helyéről. Közben sok minden más is alakul, amiről, ha kicsit több időm lesz beszámolok. Meg szánok egy bejegyzést a munkakeresésre és az eddigi tapasztalataimra. De csak akkor ha már elrendeződött a helyzet és kicsit lenyugszanak a dolgok. Bár erre várhatóan nyár végére kerül sor, szóval addig lehet, hogy havonta 1-2 rövidebb poszt lesz. Hiányzik a blogírás, és sajnálom, hogy nincs rá időm, pont miután átalakítottuk a blogot az újjászerveződés jegyében. Ami még lehet nem végleges.

Mint észrevettétek elmaradtak a Heti pozitívumok is, mivel még nem döntöttük el mennyire akarjuk megosztani a mi kis rózsaszín felhőnket a nagyvilággal, és ez mennyire érdekel titeket.

Egy kis tavasz

Egyszerre sok dolog is jár a fejemben. Miről is írjak. Ahhoz képest januárban mennyi téma ötletem volt, most csak arra hagyatkozhatok mo fogott meg éppen a héten. Egyet el is kezdtem a múlt héten, de közben elszállt az ötlet. Végül arra jutottam egy rövidebb bejegyzésben azt foglalom össze miért is szeretem én a tavaszt.
Először is végre nem fázik a lábam, és fel tudtam venni a félcipőmet. Azt, amelyikbe csak egy csipkés titokzokni fér. A ballonkabáttal még nem kísérleteztem, de holnap arra is sor kerül. És élvezem reggelente a napsütést, hogy a villamosmegállóban melegít.
Jelenleg fent dolgozom a várban, és ha éppen nem rohanok valahova mindig kihasználom a délutánt egy kis sétára.
Aztán azért is szeretem, mert olyan csodás fotókat készíthetek nektek, mint a blog háttere. Igen az kivételesen nem Christian műve. De lesz majd még fotó. Egy blogon az a legjobb, ha illusztrációként saját képeket használsz. Így mostantól én is készenlétben tartom a mobilom.
Szerencsés esetben három hosszú hétvége, azaz rövid hét, is van az évszakban, de kettő mindenképp. Tekintsünk most el attól, hogy ki milyen beállítottságú. A rövid munkahétnek mindenki örül. Van időnk kipihenni a hosszú téli hónapokat, és ha az időjárás is úgy akarja mindezt napsütésben.
Kirándulások is ilyenkor kezdődnek. Még ha csak autózunk is valamerre. De az igazi az, amikor húzod a túracipőd, megragadod a hátizsákod és irány a természet. Múlt szombaton is volt egy kisebb családi kiruccanás megfagyással elegyítve. Az idő ugyan nem nekünk kedvezett, de a táj valami fantasztikus volt. Láttatok már olyat, hogy az ösvény két oldalán lila virágtakaró van? Nem volt olyan centi ahol ne lettek volna virágok. És az az illat. Az egész völgyben szinte fejfájdítóan édes illat volt. Sajnálom, hogy nem tudtam lefotózni nektek, de borzalmasak voltak a fényviszonyok. Viszont az eheti kedvencekben szintén lesz szó túrázásról, mert beindult a szezon címszóval piknikezünk egyet Lajos-forrásnál. És még van pár hely a fejemben. Remélem túratársam nem csak futóversenyekre specializálódik. Bár a mostani túra miatt is lemondott egyről, amiért hálás köszönetem. De erről majd hétvégén.

Igen ez a bejegyzés megint kicsit rólam szólt, de hát bolondulok a tavaszért. A ragyogó kék égért és a virágokért, hogy zöldül minden. Ma reggel is elábrándozva bambultam egy rózsaszín virágos fát miközben vártam a villamost és élveztem, hogy végre melegít a nap. Mégis volt még valami amin jót mulattam, így kénytelen vagyok a fával megosztani az első helyet. Ugyanis ma felfelé jövet a várba láttam egy utcaporszívót. (Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna.) Az első gondolatom a mókás volt, a második a cuki. Próbáljátok meg elképzelni. Megy a bácsi és porszívózza a szemetet. De ennyit mára. Ígérem legközelebb képekkel is boldogítalak titeket.

Elhagyom a várost

Persze nem egészen úgy, mint Pataki Attila! Hanem abból a szempontból, hogy költözöm: Budapestről vidékre. És mire ezt olvassátok ez már végbe is ment a múlt héten. Bizonyos szempontból ugyanúgy zajlott életem első költözése, mint édesanyámnak: reggel elmentem dolgozni a régi lakásból és este már az újba mentem haza. Bár még mennek az ötletelések és megoldáskeresések arra, hogy papíron budapesti lakos maradhassak, lakni Szigethalmon fogok. De nem sokat tervezek itt élni. Inkább csak olyan alvóváros lesz a számomra ez a Pest megyei település, mivel jelenleg és terveim szerint a jövőben is Budapesten fogok dolgozni és visszaköltözni! Fura mégis úgy érzem, mintha örökre mennék, holott erről szó sincs! Mégis más lesz! 

Születésen óta belvárosi srác voltam és mondhatom, hogy imádok itt lakni! Például a kilátásért a Gellért hegyről a városra.











Vagy a budai hegyekért, melyek között töltöttem az életem felét vagy kirándulásokkal vagy nyaralásokkal vagy csak egyszerűen körbejárva a hegyvidéki kerületeket a Bkv buszjárataival. Meg ott a Budai vár, ahova megszámlálhatatlanul sokszor mentem fel, vagy apám munkahelyére, vagy csak sétálni egyet és kiszellőztetni a fejem.

És ott volt nekem a belváros is a folyton nyüzsgő körútjaival, meg a nagy forgalmú útjaival, mint például a Rákóczi úttal, amelynek járdáin elkoptattam jó-pár cipőtalpat fagyizgatás és sétálás közben.

És az Erzsébet/Deák tér, ahova még régen nyaranta ki lehetett ülni sörözni a haverokkal, iskolatársakkal. Ha már sörözés, akkor hiányozni fog nagyon a régi törzshelyem a Fehér Gyűrű nevű kocsma is a Margit-híd pesti hídfőjénél. Bár újabban inkább a Pointer's pubokat látogattam.

És talán pont innen is erednek az árnyoldalai a Pesten élésnek. A szórakozóhelyek túlzott elszaporodása. Persze szüksége van az embernek néha kikapcsolódásra, de azért ennyi szórakozóhelyre/kocsmára véleményem szerint nincs szükség! Például ott van a mi utcánk: jelenleg az összes hasznosítható utcai üzletrészben vagy kocsma vagy étterem üzemel. És hát az még hagyján, hogy éjszaka és még hajnalban is egy "kis" zaj van, de hogy ne lehessen ablakot nyitni az utcán dohányzók miatt? És reggel mire lép ki az ember az utcára? Egy rakás cigarettacsikkbe! Kérdem én: miért nem lehet összesöpörni az utcát zárás után a kocsma tulajdonosának? Miért kell a szombati utcaseprést megvárni? Meg még egyéb dolgokkal is találkozik a korán kelő melós! Például azzal, hogy megint vizeldének nézték a kapualjunkat!

Vagy ott van az utcán parkolás kérdése. Az még hagyján, hogy vannak kedves emberek, akik összekarcolják a kocsidat kulccsal meg még nem tudom mivel, meg mondjuk kidobálják az ablakból a szemetet, tojást, dinnyehéjat, vagy letörik a visszapillantó tükrödet vagy a tetőcsomagtartódat. De az már nonszensz, hogy, ha nagy nehezen találsz parkolóhelyet és mondjuk ünnepnap miatt nem kell fizetned a parkolásért akkor is megbüntetnek! Mégpedig azért, mert szabálytalanul parkoltál: mert nem álltál a díszburkolat két vonala közé, holott erre semmilyen tábla nem figyelmeztet! 

Parkolóhelyet is nagyon nehéz találni az utóbbi években és kb. havonta egyszer van valamilyen rendezvény/filmforgatás, ami miatt kiürítik a környező utcákat, de az autót csak nem vihetik fel a lakásaikba az itt lakók? Akik között egyre kevesebb a magyar. Emlékszem régen alig lehetett idegen szót hallani az utcákon, most meg magyart nem. A mi lakásunkat is például egy külföldi vette meg. Na de ennyit a mérgelődésről, az nem vezet sehova. Inkább előre tekintek és az elköltözés pozitív oldalaira koncentrálok, hogy például nem azt kell figyelnem, hogy mikor lépek kutyagumiba (sajnos az utóbbi időben ez is visszatért, pedig egy időben már úgy tűnt mindenki felszedi a kis kedvence után). 

Bejárós ingázós leszek. Biztos fura lesz, bár mondjuk az egyetemre is ingáztam vonattal: úgy naponta 40-40 percet oda-vissza. Így az érzés mégiscsak ismerős lesz. Bárcsak újra egyetemista lehetnék: Mennyi mindent másképp csinálnék fiatal felnőttként! Biztos, akkor sok dolog nem így történt volna az életemben és lehet, hogy ez a blog sem létezne! De, akkor nem is írhatnék erről! Hmm!

Return

Jelentem visszatértem. Nem vagyok Angliában, így sajnálatos módon nem arról fog szólni a blognak ez a része. Illetve nekem nem sajnos, mert szeretem a mostani munkám. Sikerült elhatározásra jutnom azzal kapcsolatban is, hogy hogyan szeretném folytatni az írást. Meghagyom az én részemet is személyes blognak, annyi változtatással, hogy kevesebb fog rólam szólni, több vélemény lesz rajta. Nem vagyok semmilyen témára "szakosodva". Mégis mindegyikről lesz szó, mert óhatatlan, hogy az ember szembekerül velük a hétköznapokban. És mert van véleményem a dolgokról. Jó-jó tudom véleménye mindenkinek van mindenről. Erre találták ki a komment fület. Nem harapok, meg lehet írni ha valaki másként gondolja. Emellett heti rendszerességgel nyomon követhetitek majd az életem is a kedvencekben.
Egyeztetünk majd Christiannal is, hogy hogyan osszuk fel a hetet három felé. Egy hosszabb rész neki, egy nekem, a kedvencek meg össze lesz-e vonva.
Ami a Könyv Klubot illeti. Olvastam a héten egy könyvet, de ezt még nem osztom meg veletek, mert áprilisban valószínűleg lesz egy találkozó az alapító csapattal, és akkor arról fogok írni. Terveim szerint ott beszéljük meg a Könyv Klub blog sorsát is. Lehet sok szerzőssé bővül majd.
Ennyit mára, jövő héten pedig, ha már utolértem magam igazi bejegyzést is kaptok. Hétvégén pedig kedvencet. Immár remélem saját fotókkal.

A jövőről és Elizáról

Gondolom mindenki olvasta Eliza legutóbbi posztját. Aki esetleg nem tette volna (és szokott minket olvasni), akkor előbb itt olvassa el, azért, hogy értse a továbbiakat.

E poszt megszületése után el kellett elgondolkoznom a blog jövőjéről. Ezzel telt el kb. az egész hétvégém meg a hétfőm is. Többek között ezért sem jelentettem meg a heti kedvenceket sem. De pótolva lesz e hét végén a hónap utolsó kedvenceivel összevontan, ígérem. 

Hogyan tovább?
Folytassam-e egyedül, és várjuk-e Eliza visszatérését?
Kezdjek egy újat, külön?
Vagy hagyjam az egészet a csudába? 

Mindezen kérdések futottak át az agyamon a hétvégén. E mellett több más dologra is oda kell figyelnem, mint például az elkövetkező időszakom megtervezése. Még ott függnek a levegőben a korábban megírt problémáim: a munkahelyemmel, a jelenlegi lakásom eladásával, a költözéssel, a leendő lakásom és az autóm megvásárlásával, a futásos és az utazásos terveim beindításával. Így hát igen sok projektet futtatok párhuzamosan. Lehet túl sokat is! És akkor ott van még a blogolás is.

Végül is arra jutottam, hogy megpróbálom folytatni egyedül. Azért döntöttem így, mert egyrészt, mint már írtam az egyik kedvenc hobbimmá vált a blogolás. E mellett jelenleg úgy érzem, hogy még van írnivalóm bőven és egy-két ötletem, amit legalább ki szeretnék próbálni. Ezen kívül úgy érzem, hogy annyi energiát már beletettem ebbe a blogba, hogy mindenképpen veszteségnek érezném, ha lezárnám/abbahagynám! Sok változás zajlik mostanság az életemben, amikből jó párat veszteségnek élek meg, így nem szeretném ezeket még eggyel szaporítani! Persze lehet sokan azt mondanátok, hogy ez csak kényszeres ragaszkodás, de nem érdekel! Egyszer azt mondtam Elizának, hogy ez a blog a kettőnk gyermeke. Nos ezt még mindig így érzem. 

Persze tudom, hogy közületek a legtöbben itt Eliza olvasói, ismerősei. Nektek van egy-két rossz hírem. Az első, hogy nektek is el kell gondolkoznotok a fenti kérdéseken. Ha úgy döntötök, hogy továbbra is olvassátok a blogot, akkor a másik rossz hírem, hogy - a jelenlegi állapot szerint - velem kell beérnetek. Ha pedig nem engem választattok, akkor sincs harag! Ha nem lesz egyetlen olvasó sem, az sem baj! Én soha nem azért írtam ide, hogy azzal az olvasók számát növeljem! A blog jövőjével kapcsolatban jelenleg röviden ennyit képzeltem el: Egyelőre nem nagyon fog változni sem a blog külseje, sem a címe, sem a rovatok összeállítása.  Hogy a társbloggal a Könyv Klubbal mi lesz, még nem tudom. Azt mindenesetre azt igen, hogy az e havi témát a könnyűzenéről, még be szeretném fejezni egy második résszel. Aztán, hogy márciustól írok-e oda, a könyvekről, amiket reményeim szerint elkezdek olvasni, még nem tudom. Azt sem tudom többek között, hogy Eliza mit tervez azzal a bloggal, meghagyja-e nekem a hozzáférésemet, elvégre is az az ő Könyv Klub-ja. 

Mondhatom, mindannyiuk nevében írom, hogy Elizát visszavárjuk és mindenképpen fenntartom neki a helyét itt a szerkesztőségben. Hogy visszatér-e egyáltalán az kérdéses. De ez már az ő dolga. 

Sok szerencsét/kitartást kívánok neki, illetve azt, hogy sikeres legyen az éve!

Mondom ezt azért, mert tudom, hogy mennyi harcot kellett megvívnia eddig és hogy ezek mennyi energiát és időt vettek el tőle! Ezekről írt nektek is többször! Tudom, hogy az indulás előtti két-három hete nem volt egy leányálom. Amióta megtudtam, hogy elmegy nekem sem volt könnyű ez az időszak, mivel szinte percről-percre változott bennem az, hogy hogyan állok az egészhez. Persze, hogy nem akartam, hogy elmenjen: pont olyan időszakban toppant be az életembe, amikor igazán szükségem volt egy barátra: megfiatalított, meghallgatott, segített elindítani a blogolást és rávezetett arra, hogy nagyjából milyen jövőt is képzelek magamnak. Máskor pedig szinte én tessékeltem volna fel a repülőre, mivel tudom, hogy ez volt a vágya, illetve ez egy olyan lehetőség, ami mindenképpen meg kell ragadnia!

Most, hogy elment és ki tudja találkozunk-e újra, elmondhatom, hogy személy szerint nagyon sajnálok több dolgot is vele kapcsolatban:

Egyrészt azon pillanatokat, amikor felbosszantottam, idegesítettem, vagy esetleg zavarba hoztam. Szerintem volt mindegyikből bőven, bár igyekeztem ezek számát a minimálisra csökkenteni több-kevesebb sikerrel!

Másrészt azt, hogy, ahogy egyszer még a tavaly nyáron mondtam neki, hogy szeretnék neki valahogy segíteni, hogy jobb legyen az élete! Most úgy érzem, hogy ez ügyben nem tettem semmi kézzel foghatót, illetve, hogy sokkal többet is tehettem volna!

Harmadrészt sokszor úgy gondoltam, hogy jó barátja lettem: mellette álltam a bajban, vagy amikor senki más, soha nem mondtam neki, hogy most nem! De, sajnos úgy érzem, hogy mivel közben idegesítettem/megbántottam a mondanivalómmal/viselkedésemmel így összességében többet ártottam!

Mindezekért, csak remélni tudom, hogy egyszer majd megbocsájt nekem és a barátjának fogja tartani ezt a "pótembert"!

Need some break

Gondolom már észrevettétek, hogy az utolsó bejegyzéseim tervek ide vagy oda nem igazán voltak olyan nagyon jók. Témaválasztásban sem. Az is feltűnhetett, hogy az elmúlt két hétben a Heti kedvencekbe ugyan írtam, de bejegyzés tőlem nem volt. Ennek nem az az oka, hogy nincs miről írnom, hanem ahogy már az elején is említettem, az íráshoz szükségem van egy bizonyos fokú elvonulásra. Ez az utóbbi időben egyáltalán nem volt meg.
A jövőről. Mint mondtuk átalakul a blog. Igen ez így van, azonban pillanatnyilag az átalakulás részemről egy szünetet jelent. Mikor, és milyen formában jövök vissza azt még nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy lesz blog. Abban nem, hogy milyen.
Szerzőtársamnak is meglepetés lesz ez a hír, ugyanis nem beszéltem vele kifejezetten erről. Az átalakulás előtt beszélgettünk, hogy miként folytassuk, de ez most tőlem eldöntött dolog. Azonban pont emiatt nem is tudom ő hogyan és milyen formában szeretné folytatni. Majd megírja nektek. Illetve amint megegyezünk valamiben arról is írunk.

Tavasz, nyár, ősz pillanatképei

Az elmúlt két reggel annyira fáztam munkába menet, hogy eszembe jutottak az elmúlt hónapok napsütéses napjai. Szerencsére a melóhelyen jó meleg fogadott és a kedvem is jobb lett. A rövidke fagyoskodás viszont kedvet hozott nekem egy kis nosztalgiához. Így körülnéztem a fotóalbumomban. Fogadjátok szeretettel tavaszom, nyaram és őszöm történetét!

Kezdjük a kedvenc lobogómmal és

 a legszebb látképpel, ami létezik!

Egy együtt töltött szép délután emléke ;-)

És még egy látkép a tetőnkről.

Vajon én is ilyet kapok a 40-ik szülinapomra?

A nyáron megtámadtak az U.F.O.-k a szigeten,

ahol még késő ősszel is virult az élet.

Ősszel elbúcsúztam az ex-szomszéd kutyusától, Dante-tól és

egy exkirálytól is a Campusomon.

Úszóversenyen is jártam, ahol a bal oldali kenyér nyert.

Találkoztam a napsütikkel, meg

egy régi ismerős autóval a rendőrnapon :-)

Láttam igen egy eredeti ötletet és

megismertem a nyelvsulis humort is! :-)

A csodaszer, ami segített lefogyni. Köszönet néked ;-)

A fontos szavakat magaddal kell vidd mindenhova,

de ne felejtkezz el a legfontosabbról!

Jé, pont ilyen volt nekünk is csak kombiban!

És vámpírokkal is találkoztam a labirintusban a vár alatt! :-)

Remélem célba ért az üzenet!

Fontos beszerzések is történtek a nyáron :-),

melyekkel ilyen csendéletet kaptam le

És fontos dolgokra jöttem rá az emberekről!

Azok a bizonyos sötét fellegek húsvétkor pedig megtanítottak, hogy

Soha ne simogass kaktuszt, mert a tüskéi mélyre hatolnak és sokáig benned maradnak!

De a végére minden seb begyógyul és csak happy van! :-)

Idei évi terveim

Mindenek előtt egy kis kulisszatitok: Ez a lista eredetileg a bakancslistás posztomba került volna, csak ott egyszerűen elveszett volna. Íme az idei évi főbb terveim:

1. Saját lakás megvásárlása, berendezése, belakása - főleg ez lesz a programom az első félévben.

2. Testsúlyom megtartása - az elkezdett étrendem folytatásával

3. Munkahely megtartása/ új keresése - februárig van szerződésem a mostani helyemen, a folytatás még kérdéses mindkét fél részéről.

4. Véradások folytatása - mivel gyakori a vércsoportom sajnos viszik, mint a cukrot.

5. Maratont futni az ősszel Budapesten - bakancslista ritkítás.

6. A Négyszemközt blogot folytatni/fejleszteni - mindenki megnyugodhat Elizával történt egy perces megbeszélés alapján lesz folytatás. ;-)

7. A később olvasható bakancslistámon lévő valamelyik tanfolyamot elkezdeni - az önképzés folytatása okán.

8. Minél több új dolgot/élményt kipróbálni/megtapasztalni, új emberekkel megismerkedni - hogy legyen mit mesélni. ;-)