Magamra haragítom a netet. Avagy vélemény a környezetvédelem, bio, no waste témakörben.

Ugye ígértem egy bejegyzést erről. Miközben gondolkoztam ezeken a dolgokon egyre inkább arra jöttem rá, hogy az elsődleges szempont még mindig a kényelem, és nem a tökéletes környezetvédelem. 

Mert ha sorba vesszük mindazt, ami szennyezi a környezetet, nem bio, tartalmaz műanyagot, és ezeket mind ki akarjuk szűrni az életünkből, akkor nagyon hamar visszaugorhatunk párszáz évet az időben. Mintaként követve az akkori emberek életét. Vigyázat, ha a fémet is ki akarnánk zárni az életünkből, akkor a kőkorszakig kell repülni a képzeletbeli időgéppel. Mosni kizárólag dézsában, a kútról felhúzott vízből, szappant a levágott állat zsírjából főzni házilag, a bőréből varrni a ruhát, megtermelni a vászonnak való anyagot, a kenyérnek való búzát, a zöldséget, gyümölcsöt magadnak. Persze nyilván lehet összeállni közösségekbe és kereskedni egymással, ehhez lovaskocsit és lovat tartani. Esetleg gőzmozdony, vagy gőzautó. Internet, számítógép, telefon, tablet, tv nuku. Van helyette postagalamb, vagy lovasfutár. Főzni kiégetett kerámia edényben lehetne, esetleg régimódi fazekakban. A bio sampon az, amit te főzöl magadnak szappan, vagy a szomszéd főzi, vagy valaki, de semmiképpen nem gyári. Amit nem eszel meg, az komposzt, ha esetleg van csomagolás papír, azt el lehet égetni, az üveg és a kerámia amíg el nem törik, addig újra felhasználható. Ja! Nincsenek nyilván gyógyszerek, csak gyógynövények.

El tudjátok képzelni? Minden gép, eszköz, jármű mehet a lecsóba, az életünk 90%-a megváltozna. Ezen elméletből kiindulva láthatjuk, hogy ha tényleg komolyan akarnánk gondolni, akkor részben a vegánság kizárható, hiszen nem tudsz nem felhasználni állati eredetű terméket. Maga a paradicsom. Persze iróniával kezelve.

De akkor nézzük, hogy ezek ellenére miért gondolom, hogy jobb, ha biót veszek valamiből, illetve miből nem veszek azt. Természetesen önző vagyok, így azokat a szempontokat tartom szem előtt, hogy nekem mi a jó, mi a kényelmes. Évekkel ezelőtt akartam vörös hajat, akkor derült ki, hogy allergiás vagyok még az amúgy bio-nak nevezett hajfestékre is. Kiütések meg minden. Utána egy ideig tüsi hajam volt. Nem tettem le a színváltoztatás ötletéről, egy ideig szőkítő spray-t használtam. Arra nem voltam allergiás, pedig tömény hidrogén peroxid. De így meg sprőd lett a hajam vége. Aztán egyszer a kétbetűs drogériában szembe jött velem egy teljesen növényi tartalmú hajfesték, a henna. Tiniként volt henna tetoválásom, attól nem voltam kiütéses. Gondolok itt a zöld hennára, mert a feketétől hólyagjaim voltak. A hozzávalókban kizárólag henna és aloe vera szerepel. Mondom egy életem, egy halálom, de ki kell próbálnom. És bevált. 

Akkor már kifejezetten voltak bevált bio termékek, így reménykedtem. Az egyik ilyen bevált dolog a samponom. Zsíros hajra való, ha csak azt használom, akkor nem kell két naponta hajat mosnom. A másik, az egy sminklemosó, ami végre nem csípi a szemem. Mondjuk ebből volt egy negatív tapasztalat, mert egy másik fajta bio úgy csípte a szemem, hogy bőgtem. Sminket olyan ritkán használok, hogy eddig csak a korrektorom fogyott el, hogy bio-ra cseréljem, és az alapozóm. Arckrémet használok többször, szintén bio, de nincs belőle még pillanatnyilag kifejezetten bevált darab. Ami még fürdőszobai és bio az a testápoló, a folyékony és a sima szappan. A mosógépem kifejezetten szereti a mosódió (folyékony) és a mosóparfüm kombinációját. Azóta nem szennyeződik és büdösödik annyira. Amit évekig használtam a szülés előtt, az az intimkehely. De a szülés után valahogy ne jött össze, de még nem adtam föl. Úgy döntöttem kombinálom a menstruációs bugyival, és majd kialakul. Ennek a váltásnak is megvolt az oka.

Most, hogy így elgondolkoztam nem jut eszembe több kifejezetten bevált termék, ami bio. Olyan is van, amiben csalódtam és visszatértem a normálra. Például a folttisztító. Hiába áztattam órákig a mosószódában a kisasszony pulóvereit a paradicsom csak egy féle típussal jött ki belőlük, így bár az nem bio, hatásosabb. Hasonló a szivacsom is, kipróbáltam a környezetbarát verziót, de nem jött be. Meg megsajnáltam szegény tengeri szivacsot, hogy megölik csak azért, hogy én tudjak mivel fürödni. Akkor már a fürdőkesztyű, az úgy is lehet bio, hogy nem bánt senkit. Nem jött be a szárazsampon alternatívája sem, ezért maradtam a bevált verziónál. Aztán ilyen volt a fogkrém is, aminek a rémes ízétől eltekintve nem is igazán volt kifizetődő. Mondjuk ez kb minden bio termékre igaz a mosódió és parfüm kivételével. Összességében az ugyanolyan hatás eléréséért többet kell használni, mint a normál kivitelből. 

Akkor vannak olyanok, amiknek nem is kerestem alternatívát, például a hipó, mint takarítószer, a nedves törlőkendők, habfürdő, gyógyszerek. De van, amihez nem tudom létezik-e alternatíva. Ilyenek a körömlakkjaim, gél lakkok és minden hozzávaló, a gyantázáshoz a cuccok, az elektromos fogkefe alkatrészei. 

Olyan is van, amit már megvettem, de még nem próbáltam, csak várja a szekrényben, hogy kifogyjon az előd. Természetesen nem teljes a felsorolásom, nem is jutott minden eszembe, egyszerűen elgondolkoztam a magam és Christian szórakoztatására. Nem egy követendő példa, amiket leírtam, mint említettem a saját és a családom kényelme és komfortérzete vezényel. Még erősen a tesztelgetős fázisban vagyok, messze az elképzelt céltól. És eszemben sincs olyan hardcore bio utópiában élni, mint a középkoriak. Tudom, hogy kihagytam az étkezést a körből, de az megérdemel egy külön posztot. Gondolom sejtitek, hogy ott is a kényelem, lustaság, időhiány között ingázom. Majd egyszer azt is megírom.

Elég hosszúra nyúlt ez a poszt, és nem is pont úgy alakult, ahogy képzeltem. Na de mindegy. Lesz egy márciusi Nekem bejött még Húsvét előtt, de utána megint csak április második felében, mert van 1-2 projekt, amiknek akkor telik le a határidő.

Legyetek jók!

Az elmúlt 10 év

 “Akkor vagy igazán békében magaddal, amikor már nem akarsz elmagyarázni, megértetni, senkivel semmit... sőt, magadnak sem keresel kifogásokat. Csak döntesz, közölsz, mész az úton.”

Ezzel az idézettel zártam le 5 évvel ezelőtt egy bejegyzést, ami igazán jellemezte az addig eltelt nagyjából 5, de inkább 7 évben a hozzáállásom és az elképzeléseimet. Annyi igaz belőle, hogy nagyon érzelemvezérelt ember vagyok, és mindig olyankor támad fel a mehetnékem, ha egy érzelmi hullámvölgyben érzem magam. Kisebb gyerekként, tiniként és kamaszként leginkább a könyvekbe és egy fantáziavilágba menekültem. A felnövés nálam azt jelentette, hogy rájöttem nem elég az olvasmányok, és idővel sorozatok mögé bújnom, mert ott még mindig megtalál a valóság. Fiatal felnőttként ez átváltott külföldi munkakeresés és kiköltözés általi menekvésbe. Összesen háromszor voltam Angliában és egyszer Cipruson. Angliával örök szerelem, de Ciprusra is szívesen visszamennék majd. Szigorúan nyaralni. Persze az állandó utazgatások, próbálkozások miatt itthon sem tudtam hosszabb távon megmaradni egy munkahelyen sem. Nyelvvizsga hiányában sokáig a diplomámat sem kaptam meg, mondjuk nem túl piacképes, de most már kifejezetten hasznos, hogy megvan. Így csak egy szakot kell tanárin végigszenvednem. Ez sem igaz, mert nem szenvedés (kivéve a mostani online), mert amúgy szeretem. Visszatérve a munkahelyekhez. Vagy én nem feleltem meg, vagy a munkahely nem jött be nekem, bár csak 7 éve államvizsgáztam, és nem 10. Végül közel 4 éve találtam meg azt a munkahelyet, ahol kb másfél évet dolgoztam, és ahonnan szülési szabadságra mentem, ezáltal az ott töltött időm 4 és fél év volt majdnem. Nem szerettem ott dolgozni, ők se szerettek igazán, de adott egy stabil hátteret, amire akkor szükségem volt. Természetesen az sem dobott a hangulatomon akkoriban, hogy Christianig az egyetlen lehetőségem a függetlenedésre az volt, hogyha megpróbáltam hajóra vagy szállodába, majd bébiszitternek kimenni külföldre. 

Az egyik változást Christian hozta a gondolkodásomba talán. Már majdnem 1 éve voltunk barátok, amikor bevallotta, hogy többet érez. Nekem is tetszett, de már tervben volt egy (az utolsó) angliai utazás, azt hiszem addigra leleveleztem mindent a közvetítővel és a fogadócsaláddal. talán ez motiválta arra, hogy elmondja mit érez irántam. Nem mondom, hogy nem zavart picit össze mindent, akkor már túl voltam egy majdnem tönkrement barátságon, mert ki akartuk próbálni a többet. Túl voltam három hektikus és romboló kapcsolaton. (Romboló olyan értelemben, hogy az önértékelésem, az álmaim, a motivációim, szóval szinte minden, ami belülről épített fel engem nem megfelelő, nem elég, kevés, rossz volt.) Egyszóval féltem egy új kapcsolattól, egy új csalódástól, és ott mélyen legbelül fogalmam sem volt ki vagyok én igazából. Egy olyan időszakban talált meg, ahol szinte elölről kellett kezdenem felépíteni magamat, megtalálni az igazi Elizát. 

Így hát elutaztam, de már az első pillanattól nem éreztem jól magam a családdal. Igazából nagyon kedvesek voltak és segítőkészek mindenben. A probléma immár másodszor is velem volt. Ugyanezt éreztem az első utamon is, hogy mennyire vágyom arra, hogy ne pusztán egy kívülállóként legyek jelen a család életében, hanem nekem is legyen családom. Olyan, ahol én vagyok az anyuka. Az első úton ugyan vágytam erre, de nem annyira konkrétan, mint az utolsón. Akkor is megfogalmazódott bennem a gondolat, de ott utoljára szinte fejbe vágott. 26 évesen már bőven kellene annál a pontnál tartania az életemnek, hogy legalább az esküvőt és a családot tervezzük. De még olyan komoly kapcsolatom sem volt, akivel egyáltalán erről beszélni lehetett volna. Közben ott van az a fiú, akit már ismerek 1 éve, tudom hogyan gondolkodik, ha nem félnék ennyire, akkor vele talán lett volna esélyem. Persze akkor kint úgy gondoltam, hogy szinte esélytelen, hiszen összevesztünk mielőtt eljöttem, és alaposan megbántottam. Mégis hazajöttem, lesz ami lesz, nincs több lehetőségem. És tényleg úgy éreztem, hogy ez az utolsó esélyem egy boldog és talán vágyott életre. 

Talán igazam volt, talán nem, de már nem is akarom tudni. Christian sok türelemmel és szeretettel begyógyította az összes lelki sebem, kihúzkodta az összes tüskémet. Megmutatta, hogy egy olyan ember mellett, aki őszintén szeret, hogyan tudok önmagam lenni. Segített felfedezni ki is vagyok ott legbelül. Nem mondta meg, csak sok beszélgetéssel rávezetett. Mellette ki tudtam alakítani lassan egy olyan Elizát, aki nem pukkancs (csak néha), akivel tudok azonosulni, aki fel tudja vállalni a gondolatait és érzéseit (nem mindet teszem közzé, van ami nem publikus). Leginkább azután tudott ez bennem igazán felszínre törni, miután összeköltöztünk. Persze nem vagyok kevésbé érzelem vezérelt, de tudom, hogy mindig le tudok ülni vele megbeszélni mindent, és sokkal higgadtabban és tudatosabban fogunk közösen dönteni. 

Átolvastam a bakancslistát is, hogy abból merítsek még ihletet, illetve egy másik tervezős posztot is. Az utóbbiban egyetlen átalakításom van, most tartok ott, ahol a Plans No. 2. bejegyzésben a 40 éves magamat prognosztizáltam. Nyertem 10 évet, bár kutya, macska, egyéb háziállat még jópár évig biztos nem lesz. De boldog vagyok itt és most. A bakancslistát szerintem családbaráttá alakítom majd az év folyamán, és talán ez lehet a zárszó is. Nem tudom Eszti ilyen válaszra számítottál-e, vagy egészen eltértem az eredeti kérdéstől, de be kell vallanom néhol megkönnyeztem az 5-10 évvel ezelőtti emlékeket. Kérhettek, kérdezhettek még ilyen személyesebb dolgokról, ha nem szeretném világgá kürtölni, akkor úgyis megmondom.

Búcsú

Kaptam a minap egy szívmelengető visszajelzést, hogy szerettétek az írásaim, de végül ez adta meg a végső lökést, hogy megszülessen ez az elhatározás. Bevallom a szöveg egy ideje pihent jegyzetként, mert nehéz egy ilyen döntést meghozni. Főleg mert inkább szentimentális okaim voltak rá. Halogattam a dolgot, és nagy lendülettel újra is kezdtem a blogot egyszer, de nem ugyanaz volt, mint régen. Az egyetem mellett nem volt időm foglalkozni vele, úgy, hogy a mindennapi dolgokkal is elmaradtam. Ez egy olyan hobbi, amiből nálam sosem lesz hivatás. Az újraindulásnál már Christian sem volt úgy motiváció, hogy egymás posztjaira reagálva, egymásnak ötleteket adva lelkesítettük egymást. A mi kapcsolatunk is megváltozott, már nem igényli ezt a fajta kommunikációt. 

Így meghagyva szép emléknek, de elengedve a projektet végleg bezárom a Négyszemközt Blogot. Nem ígérem, hogy majd egyszer más formában nem folytatom a blogolást, de azt sem tudom megígérni, hogy biztosan lesz folytatás. Csak annyit teszek, hogy most elköszönök tőletek.

Sziasztok!

Kreativitás

Kávészünetet tartva a csütörtöki előadásom alkotása közben begépelem a hét közepén megírt bejegyzést.
A héten lefestettem egy dobozt. És ez, bár max egy óra volt, az is csak azért, mert a két réteg között a száradásra vártam, feltöltött energiával. Nagyon hiányzik az alkotás. Ez a hét tanulsága. És az, hogy keresnem kell valami időbeosztást, amibe minden belefér. Mi ez a minden? Hát egyrészt Kispocak és Christian. Aztán az egyetem, mellette be kell fejeznem a lakberendező tanfolyamot, mert már csak a vizsga hiányzik. Nem szeretnék kicsúszni a határidőből. A bloggal is szeretnék kicsit intenzívebben foglalkozni. Vagy legalább betartani, amit ígértem. Az egyetemhez tartozik egy nyelvtanfolyam, bár az csak jövőre. És akkor vannak a kreatív dolgaim. Bár helyem sajna még nincs hozzá. De majd egyszer. Ja és az extra dolgokról még nem is beszéltem. Mint például az autó probléma, vagy a laptop, ami elromlik. Vagy bármi, amitől fogja magát a hetem és eltűnik, mert hirtelen jön és átveszi a terepet.

Ha már a kreatívkodásról (van ilyen szó?) volt szó készültem néhány dologgal, amiket én csináltam. A doboz, ami jobban sikerült, mint a múltkori, bár azt ragasztottam, ezt meg festettem. Szerintem szép lett. Legalábbis arra jó, amire szántam. Hogy a polcon egy kupac számlát tároljak benne és mégse csúnya cipős doboz kinézete legyen.

Tavaly kandallót csináltunk Christiannal, adventi koszorút magunknak, meg a szülőknek, és egy manót is alkottam.

                           

Ehhez a témához tartozik a filofax is, amiről írtam már nektek. Terv még nagyon sok van. Kispocaknak is, de majd fokozatosan. Először az is kreatív lesz, ha az időbeosztásom megcsinálom működőképesre.

Tanulom az autókat

Minden hétre ígértem bejegyzést, és bevallom erre a hétre több ötletem is volt, de majd valamikor kidolgozom őket. Azzal kezdődött a hetem, hogy majdnem minden órámról elkéstem. Aztán nem haladtam a csütörtöki beadandóval, a lakberendezős anyaggal és úgy semmivel. Bár a konyhaszekrénybe végre sikerült rendet csinálnom. Aztán a hét közepen kiderült anyuék kocsijáról, hogy nem lehet vele közlekedni. Imádom. Még egy hónapja sincs, hogy az övék. A miénket egy hétvégi kirándulás végképp kicsinek mutatta, így bár egy ideje nézegetünk autókat, ideje döntésre jutni. Nehéz szívvel, mert sok szép emlék fűz hozzá, de be kell cseréljük az autót egy családi egyterűre.
Szóval ez a hét arról szólt, hogy hol és milyen autót lehet kapni, használtat vagy újat, ha az előbbi, akkor milyet? Anyuék autójából a tanulság, hogy szerelő nélkül használtat ne! Közben kezdem felismerni a különböző márkákat, egy csomó kritikát, vélemenyt nézünk és olvasunk. Van egy, ami tetszik. Holnap még tüzetesebben is átnézzük. Barátkozunk a méreteivel. Úgy hívják Lodgy és a Dacia gyártja. Kicsit szimpla, de arra, hogy elvigyen egy családot kényelmesen A-ból B-be, arra tökéletesnek tűnik. És az ára is baráti. Íme:

Filofax by me

Nagy divatja van most a filofax-nak. Nem mondom, hogy nem jó, csak nekem nem tetszett. Legalábbis abban a formában, amiben én találkoztam vele. Nekem nem töménytelen mennyiségű rajz, meg színes fecni segít a tájékozódásban. Arról nem beszélve, hogy kaptam egy nem túl szép fekete régi filofax-ot Christiantól, és ezzel a lendülettel, bár örültem neki, és szerettem volna egyet, túl nagynak bélyegeztem. Legalábbis számomra túl nagy volt. Nem a naptár része, mert A6-os méretűek a lapjai, csak a borítása, és a tároló része. Amire igazából nekem nem volt szükségem. Meg a lapjainak kb a felére sem. Így a fiókban végezte. A munkahelyemen, meg itthon is egy asztali naptárral lavíroztam, mert abban viszont igazuk van a filofax kedvelőinek, hogy a sima határidőnapló túl kötött. Így adódott olyan, hogy le kellett fotóznom hol az itthoni, hol a munkahelyi naptárat, hogy lássam melyikből mit felejtettem ki. Nem volt túl praktikus ez sem. Igazából az itthonit jónak tartom arra, hogy így heti elosztásban mindenki látja mikor mi a teendő. Mivel Kispocakra anyukám vigyáz most a legtöbbször egyszerre hárman nézzük a naptárat. Praktikus, hogy van egy, amit magammal tudok cipelni. Egy ideig próbálkoztunk a Google naptárt megosztani, de nem jött össze. Úgy látszik ebben régimódiak vagyunk. 

Szóval úgy lett mégis filofax-om, hogy kicsit barbár módon szétboncoltam egy régi naplót és a fekete filofax-ból kiszedtem a csatos részt. A kettőt összeragasztottam, elválasztóval a lefűzött lapokat elosztottam két részre, nekem annyi elég. Íme:

Az első fele személyes adatok, jegyzetek címen szerepel. Oda fűztem le a féléves órarendem, miután találtam egy használható sablont hozzá. A személyes adataink is itt kaptak helyet. Ennyi számot nem tudok fejben tartani, de sose árt ha nálam van a férjem és a gyerekem pár adata. Ki tudja mikor kérdezhetik egy ügyintézés során. Aztán ugyanitt van egy havi elosztás az ismerősök születés és névnapjáról, egy fontos információk pontban a házi- és gyerekorvos rendelési ideje, valamint néhány jegyzetlap egy témaösszesítővel a bloghoz. 

Utána következik a naptár rész, amit a képen is láttok. Minden hónap elejéhez fűztem le egy egész hónapot egy lapon mutató oldalt. Aztán ami nekem bevált, az a heti tervező, olyan elosztásban, hogy három nap az egyik lapon, három a másikon. Engem zavar az, hogy ha a bal oldalra kell írnom, mert a csatoktól nem tudok szépen. Így lehet, hogy papírpazarlás, de nekem csak a naptár jobb oldalán van minden nyomtatva. Minden hónaphoz hetente, kéthetente le van fűzve néhány jegyzetlap. Ezeket általában a könyvtárban használom. A könyvjelzőm pedig egy rózsaszín gemkapocs. Mindig az aktuális héthez tudom tűzni. Tudom, hogy sokaknak így nagyon minimál, sőt, bevallom egy szimpla golyóstollal írok bele, de számomra így praktikus. Kinyitom rögtön látom hol és mikor lesz órám, a naptárhoz lapozva meg, hogy mi van arra a napra. 

A teendő lista nálunk bevált, hogy a hűtőre van mágnessel feltűzve, és pipálhatja mindenki amit éppen megcsinált. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy minden egy nap alatt legyen kész. A napi rutin úgyis megy magától. Kispocak elég hangosan tudja jelezni ha valamit elfelejtettem vele kapcsolatban. Persze gondolkoztam rajta, hogy emlékeztetőket teszek bele, mert van, hogy elfelejtek például megírni egy email-t, de ezen a részén még majd dolgozom. 

A naptár része pillanatnyilag egy szemeszterre van hitelesítve, januárban ha nem is újratervezés, de lapcsere lesz esedékes. Aztán meglátom hogy férek el bele, de hat havi bontással tervezek.

Ami emeli a fényét, az, hogy semmi más nem volt nálam, amikor az Operett színházban voltunk körbevezetésen az egyetem jóvoltából, és az egyik kedvenc színészem dedikálta nekem az október hónapot. :) Az meg csak a ráadás, hogy a születésnapom előtt egy héttel történt mindez.

Kispocak itthon

Rögtön az első héten sem sikerült tartani a megígért bejegyzéseket. Nézzétek el nekem. Amikor azt hittem lesz időm írni, akkor leginkább örültem, hogy élek.
Szeptember 14-én bementünk a kórházba, és 17-én jöttünk haza immár egy fővel kibővült családként. A kórházi tartózkodás felkerül az eddigi legrosszabb élményeim listájára. Cserébe van egy gyönyörű kislányom, akire ha ránézek elolvadok.
Lassan kezdünk belerázódni a dolgokba. Utolérni magunkat a teendőkkel, és nem elfelejteni mit is kell csinálni. Bár ha Kispocak felsír hajnalban hol a párnát, hol a paplant, hol Christian-t kezdtem el simogatni félálomban, hogy megnyugodjon. Persze nem jött be a dolog. Illetve a párna biztos megnyugodott, Kispocak nem igazán. Aztán van olyan frusztráló dolog, mint a köldökcsonk, ami csak nem akar lepottyanni. Pedig akkor sokkal bátrabban nyúlnánk hozzá fürdetéskor is.
Tehát van egy édes kis gombóckánk, aki felforgatta az életünk. Ezt mondjuk egyikünk se bánja, sőt. Csak így ma volt először olyan nap, hogy tabletet fogtam a kezemben. Mert ami picike szabadidő van, azt mindig szúnyókálásra fordítom.

Nem tettem közzé ezt a bejegyzést, mert még akartam írni hozzá. Végül meggondoltam magam. Azóta eltelt egy kis idő és amit ki akartam írni magamból végül kisírtam. Szerencsére Christian a világ legmegértőbb és legtámogatóbb férje, így nem tartott sokáig a szomorkodás. Persze közben boldogság van, és nagy örömömre az a fránya köldökcsonk is leesett végre. Már nem vagyok olyan elveszett, és kezdem megszokni, hogy fáradt vagyok. Végre talán visszatérünk a normál kerékvágásba.

Újra itt

Eliza:

A helyzet az, hogy tavaly év vége felé, azaz lassan egy éve írtam egy lezárást a bloghoz. De sose volt szívem közzétenni. Ettől függetlenül nem törlöm ki, hiszen kicsit összefoglalja a blog félbehagyása után eltelt időt. Íme:

"Úgy döntöttem, hogy másfél év hallgatás után ideje lenne lezárni a blogot. Győzködöm egy ideje Christiant is erről, de tényleg nem jut energiája még ezen is gondolkozni. Szerencsére mindketten megtaláltuk a helyünket munka szempontjából. Én már lassan másfél éve koptatom ugyanazt a széket, bár közben az iroda is költözött. Christian is megtalálta a helyét már majdnem egy éve. Sikeresen lezárult a lakásfelújítás is tavaly, és egy csodás karácsonyt töltöttünk együtt az új lakásban. Az első közöset. :) Még mindig igyekszünk minden pillanatot együtt tölteni, és mindkettőnk családját is beszorítani az időbeosztásba. Bár az én munkahelyem lazább kicsit, így se tudom az írásba fektetni a plusz időt. Mindig van a listán valami amivel foglalkozni kell. Hiányzik ugyan az írás, van amivel le tudom kötni a kreatív énem. Blog helyett mostanában szemináriumi dolgozatokat írok, esküvői terveket szövögetek, hiszen Christian születésnapi ajándéknak gyűrűvel lepett meg.
Nem szeretném törölni a blogot, mint a korábbiakat, annyi emlékünk van ide megosztva. Viszont nagyon félbehagyottnak éreztem. Mivel a mi kis rózsaszín ködünk még mindig nem oszlott fel, sőt egyre sűrűbb, és az életünk, a mindennapjaink amikből ihletet merítenénk is ennek a ködnek a részei nem szeretném folytatni a blogolást. Ebben a formában biztos, hogy nem. Lehet indítok egy kreatív blogot majd pár év múlva, ha helyem is lesz megvalósítani az ötleteimet. Addig is talán visszatérek a naplóíráshoz.

Párszor emlegettünk egy másik blogot. Könyv Klub néven. Ez eredetileg a barátnőkkel közös olvasós találkozásokról szólt, majd megpróbáltuk frissíteni és átalakítani Christiannal. Mivel a lányok közül mindenki a saját kis univerzumában van elveszve, ki világ körüli úton, ki szerelemben, ki babázva, mi pedig mivel a fő ötletünkre sincs időnk, így lezárom azt is."

Igen lezártam a Könyv Klubot. Teljesen szétszóródtunk. Nem bánom, vagyis egy kicsit. Szóval az idézet a születésnapi ajándékkal zárul. Igen Christian megkérte a kezem egy nagyon romantikus kastélyban. :) Persze a válasz sem lehetett más, mint igen. Akkor még úgy terveztük mostanában lesz az esküvő, szép kora őszi időben. Karácsony előtt orvosi tanácsra abbahagytam a gyógyszer szedését, mivel az esküvő után mi is szerettünk volna babázni. Akkor azt mondták ennyi év után ne csodálkozzunk, ha akár egy-két évet is várni kell. De nem kellett. Az új év egy új jövevényt is hozott. Ezért kicsit előbbre hoztuk az esküvőt nyár elejére, a nászutat pedig belföldre helyeztük.
Attól függetlenül, hogy Kispocak miatt átalakultak a terveink ilyen boldognak még sose éreztem magam. Ahogy Christian is sugárzik mellettem. Lassan a kilenc hónap végére érünk, és azt hiszem elmondhatjuk, hogy minden készen várja a kis hercegnőt.
Néhány hete beszélgettünk a blogról, ihletet kaptam az íráshoz. Aztán végül most jutottam el a megvalósításig. Egyelőre csak én folytatom, de majd biztos Christian is kedvet kap hozzá.
Nem ígérek nagyon különleges bejegyzéseket. Pillanatnyilag három dolog körül forog az életem. Az egyik a férjem, a másik Kispocak, a harmadik az egyetem. Mert amit tavaly elkezdtem, azt nem hagyom félbe. Annyit ígérek, hogy heti egyszer írok egy témában valamiről és hétvégén egy összefoglalót a hetünkből.

Egy életre?

Tudtátok, hogy a gólyák egy életre választanak párt maguknak, sőt fészkelőhelyet is? Ahogy a kanadai hódok és a fehér fejű sas is. A pingvineknél a hím képes mérföldeket gyalogolni a megfelelő kavics után kutatva, amit ha elfogad a kiválasztott nőstény, akkor örökre együtt maradnak. Ugyanakkor a főemlősök háremtartók. Ezek alapján én pingvin vagy gólya szeretnék lenni. Biztos megfogalmazódott bennetek miért foglalkozom az állatfajok szerelmi életével. Mert ez a téma került szóba többször is a héten. Avagy még egy párkapcsolati bejegyzéssel boldogítalak titeket.

Görkorcsolyázni voltam a héten egy barátommal, ami nem csak testmozgásnak volt jó, hanem sokat is beszélgettünk. Többek között arról is, hogy ki milyen kapcsolatot szeretne, hol tart az életében ebből a szempontból. Mindkettőnk szülei közel 30 éve házasok, a nagyszülők pedig több, mint 50 évig voltak. Rájuk igaz a míg a halál el nem választ. De mi tart össze egy kapcsolatot majdnem 30 évig? Hiszen láttam már ezerszer, hogy miket képesek veszekedni a mindennapi apróságokon, de amikor a másikkal történik valami mindent félredobnak. Ebből a szempontból kezet foghatunk, mert az ő családja is ilyen. Teljesen más okkal, de erről a héten már anyukámmal is beszélgettem. Miközben válaszolt az eredeti kérdésemre, az itt feltettre is kaptam egy választ. Nyilván az ő szempontjából, de íme:
"Nem kell lángoló szerelem ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú távú legyen. Sőt. Sokkal inkább tisztelet, megértés, őszinteség és nagyon mély szeretet. A lángoló szerelem elmúlik és nem feltétlenül alakul át szeretetté. Az is kell, hogy hasonlóan gondolkozzunk. Nem kell egyformának lenni persze, de ha teljesen különböző elképzeléseink vannak a jövőről, más elvek szerint élünk, akkor az nem visz előre."
Ezután képes volt süninek titulálni, mondván elzárkózom az élettől, mert párszor megsérültem. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele. Ezek szerint két süni görkorizott.

Angliáig kellett elmennem ahhoz, már megint, hogy rájöjjek a legutóbbi tervezős bejegyzésemben írt tervek első részét átugranám. Kivéve az utolsó szót. Otthon. De mit is jelent ez? Szeretnék egy olyan kapcsolatot, mint a szüleimé és a nagyszüleimé, persze a vitákat szívesen kihagynám. Bár az utóbbiakra mindig azt mondtuk addig jó amíg veszekszenek. Nem egy hullámzó, majd meglátjuk hogy alakul kapcsolatot. Annak semmi értelme. Azt hiszem kinőttem abból a korból, hogy próbálkozzak. 

A legjobb barátnőmnek, most már a férje, mondta azt még a kapcsolatuk legelején, az első hónap után, hogy őt szeretné majd feleségül venni. Persze nem hittük el, nagyon is gyerekesnek tartottuk, de kiderült, hogy tévedtünk. Voltak konfliktusaik, amiket meg tudtak beszélni. Amikor egy évvel később eljegyezték egymást még mindig kételkedtünk. Nem az őszinteségben, hanem abban, hogy együtt maradnak. Mi is járt a fejemben? Korai, csak a rózsaszín köd miatt teszik, elsietik. Aztán tavaly, az eljegyzés után egy évvel ott voltunk az esküvőjükön. El nem tudtam képzelni azt a naiv kislányt feleségként. Meg hogy miért házasodnak össze. Most a túra előtti héten találkoztunk, beszélgettünk, és ragyogott. Sőt szóba került egy baba is. Amit tényleg korainak tartok, mert pár évet legalább dolgoznia is kéne. De ez már az ő dolga. Valamit viszont megértettem, és megtanultam tőlük, a hozzáállás különbségét. 

Miután megismerték egymást hoztak egy döntést, hogy a másikkal akarják leélni az életüket, és emellett kitartottak akkor is, amikor éppen nem volt minden a legjobb. Ezzel ellentétben akik úgy kezdik, hogy majd meglátjuk hogy alakul, azoknak a kapcsolatoknak a fellángolás nevet is adhatnánk, mert nem tart sokáig. Nincs meg az elhatározás hozzá. 

De amit ebből ki szerettem volna hozni, az az, hogy úgy döntöttem nem szeretnék több próbálkozzunk és majd meglátjuk kapcsolatot. Majd ha jön az, akire azt mondom el tudnám képzelni, hogy leéljem vele az életemet, és vállaljuk ezt a döntést a konfliktusok mellett, azok megoldásával az elejétől fogva, majd akkor lesz újra kapcsolatom. Az utóbbi időben úgyis tüskés süniként ijesztettem el magam mellől mindenkit, lehet olyat is, akit nem kellett volna. 

Volt egy film régen a Hallmark csatornán. A címe Szelíd szerelem, az amerikai telepesek korában játszódik. A főszereplő egy szekéren érkezik a határvidékre férjével, hogy új életet kezdjenek. Egy tragikus baleset miatt megözvegyül az út elején és úgy érzi, a jövő nem tartogathat számára semmi jót. Egy helybeli férfi felajánlja, hogy a telet töltse nála, amíg vissza nem tud menni a szülővárosába. Akkoriban ez nem működött olyan simán, mint mostanában. Hogy elfogadhassa a felajánlást hozzá kell mennie az özvegy férfihoz. Nem remélhet mást, mint egy kényelmes, de szerelem nélküli házasságot, mely csak a következő tavaszig szól. Azonban neki ez pont elég. Amikor eljönne az ideje az utazásnak a nőben egyre több kétség merül fel és felfedezi magában a szerelmet, melyre már sosem tartotta képesnek magát. Az utolsó pillanatig nem vallják be az érzelmeiket. Az indulás előtt ír egy levelet a férfinak, amiben megfogott egy mondat: "Kérje, hogy maradjak.".

Nagyon szeretem ezt a filmet, mert nem olyan lángoló, mindent felégető szerelemről szól, hanem egy olyanról, amiben kiáll egymásért a két ember, akkor is ha épp a hóviharban kell a másik után indulni. Vagy ha leég a pajta minden holmijukkal együtt. Engem is kért egyszer valaki arra, hogy maradjak, megtettem és utána meggondolta magát. Még háromszor. Talán emiatt is lettem süni, egy kemény fejű süni és mondtam azt, hogy mindenben alkalmazkodjon hozzám, és jöjjön a világ végére. Én nem alkalmazkodom. Előbújtam a tüskéim mögül, és rájöttem, hogy ez nem jó. Meg arra, hogy nem erőltethetek magamra egy életet, ha mást akarok élni.

Addikciók?

A hétvégi kiránduláson és részben miatta is jött az ötlet a fejembe a mai témámhoz.

Jelenleg immár hetek óta nincs szélessávú vezetékes internetkapcsolatom! A blog írását is csak a mobilomban lévő netem segítségével tudom nagynehezen megoldani (melynek a kerete, persze a legrosszabbkor fogy el!), illetve néha a munkahelyemen sikerül ritkán net közelébe jutnom, wifi meg sehol sincs a közelemben! Először hatalmas, leküzdhetetlen problémaként fogtam fel! Mit fogok most majd csinálni? Úristen! Lehet netfüggő vagyok?- fordult meg a fejemben. De mi is történik akkor most velem? Nézzük a jó oldalát a kialakult szitunak: Nem költök rá pénzt és legalább van bőven időm egyéb más dolgokra! Például az olvasásra (amiről folyamatosan írok nektek) vagy arra, hogy a filmes backlog-omat irtsam. Mivel mostanában nem készítek kritikákat (bár tudom ígértem őket Elizának! Csak időm nincs megírni őket! Lehet pont az addikciók miatt!) így röviden megosztom veletek a megnézett filmek tapasztalatait: Meg ne nézzétek az Útvesztő 2: A tűzpróba és az Everest című filmeket mert borzasztóak és unalmasak, viszont A mindenség elmélete, a Büszkeség és bányászélet és az Őrült, dilis szerelem mindegyike ajánlott a megtekintésre, mert vagy egyszerűen csodálatos vagy tanulságos lehet mindenkinek vagy csak simán vicces! 

De visszakanyarodva az eredeti témához az olvasás és a filmek mellett még bőven belefér az időmbe egy kis kertészkedés (most éppen muskátliültetés vagy favágás képében), fotózás, agyalás azon, hogy mit posztoljak a blogon vagy éppen egy kellemes testmozgás. Jelenleg -számomra érthetetlen ok miatt- a futás abszolút hanyagolása okán egy kellemes kirándulás. És ez mind nem is olyan rossz vagy igen? Mert hát tulajdonképpen ezekre is rá lehet kattani! Főleg, ha már ott tartok, hogy folyton nézem a naptáramat, hogy a fenn soroltakból, hogyan és mikor tudnám a lehető legtöbbet beletuszakolni a 7 napos hetembe. 

De mégis mért érzem úgy, hogy ami kellemes az árthat? Lehet, hogy csak beképzelem, vagy ez is csak a szokásos önsanyargatásom? De az is lehet, ahogy változik az ízlésem, meg amiket megszeretek, úgy válik nehézzé elengedni a régit és hagyni az újat érvényesülni! Van ennek mind értelme egyáltalán?

És hát persze ezen elfoglaltságok amellett, hogy jól lefárasztanak, jókedvet is tudnak okozni úgy, mint a kimondottan károsnak kikiáltott legfontosabb függőségek. Azokkal kapcsolatban annyi tapasztalatot tudok a magaménak, hogy a drogokkal nem nagyon ismerkedtem, az alkoholt azt szeretem, de csak mértékkel fogyasztom alkalmanként! A dohányzás pedig! Nos vele hosszú kapcsolatom volt évekkel ezelőttig a diákévek alatt. Mikor leszoktam évekig sóvárogtam utána, így tudom milyen nehéz is abbahagyni azt, ami jól esik. Az utóbbi időben elszívtam vagy öt-hat szálat, de szó sincs arról, hogy visszaszoknék, inkább csak nosztalgiáztam kicsit! Meg hát a bagó köztudottan káros az egészségre! A kirándulás meg nem, kivéve persze a baleseteket, meg az apró állatoktól elkapható betegségeket.

És az internet: az vajon okoz-e egészségkárosodást? Szerintem igen! A nyilvánvaló szemkárosításon felül, elhízáshoz vezet és még butít is!

Így már tényleg nem is bánom, hogy nincs internet elérhetőségem! És ha majd lesz, akkor is csak mértékkel használom! De addig is a héten beadatom magamnak a kullancsok elleni védőoltást!  

Inkább túra, mint internet!

És ezt ajánlom nektek is! Ha elolvastátok ezt a posztot nyomás ki a szabadba!

Pegazusok között :-)

Korábban már ejtettem szót arról, hogy a futásról majd gyakrabban fogok nektek írni. Nos eljött ennek is az ideje! Valahogy úgy gondoltam ki ezt az egészet, mint egyfajta útinaplóként (egy-két fotóval illusztrálva) megírni a futóversenyeket, bár még olyat sem nagyon írtam, de majd meglátjuk hogyan sikerül.

Az első ilyen esemény március 19-re szombatra esett. A cél Szigetmonostor ott is a Pegazus Sport és Művészeti Egyesület által rendezett utcai futóverseny.

Az indulással nem nagyon kellett sietnem, mivel az előre kinézett 7.5 km-es táv csak 11.45-kor indult és 11-ig lehetett a helyszínen nevezni. Már előző nap összekészítettem a cuccaimat az eseményre, akkori véleményem szerint mindent ami kellhet, de utólag kiderült, hogy persze kimaradt egy-két dolog. :-(

Az indulás kényelmesen 9-kor történt meg Budapestről autóval. Mondjuk arra nem számítottam, hogy pont ezen a napon szállítják a nemzetközi lengyel delegációkat a Parlamentbe, így a Bajcsy-Zsilinszky úton oda és visszaúton is állhattam 10-10 percet pluszban, de belefért. Addig is élveztem a napsütést, kellemes 10-15 fokot jósoltak arra a napra. Egy kis Auchan-os kitérőt beiktatva kényelmesen negyed 11-re érkeztem meg a célállomásra, mely a helyi Faluház volt.

Itt volt kialakítva a nem túl nagy "versenyközpont" területe, viszont volt parkolási lehetőség, ami hatalmas pluszpont. A nevezést helyét el sem lehetett téveszteni! Igen, már itt is látszott, hogy ez egy igen kis létszámú, ámde annál hangulatosabb és családiasabb esemény lesz. Pontosan 70-en indultak több kategóriában rengetegen családosan érkeztek.

A 7.5 kilométeres táv rajza egy szép négyszöget írt a Szentendrei-sziget két partja, illetve Szigetmonostor és Horány között. Az első egyenes és a befutó szakasz műút volt, azon jól ment a futás, a középső két szakasz pedig gáton illetve erdőben földúton vezetett.

Itt sokkal jobban kellett a lábam elé figyelni, nehogy bokaficam, vagy rosszabb legyen a vége. De nagyon hangulatos volt erdőben futni. Egészen a rajt előttig szép napsütéses idő volt a bemelegítés alatt, viszont közvetlen előtte feltámadt a szél, így inkább a szélállóbb felsőben indultam el. Ami, egy kicsit hiba volt, mivel kb. 10 perc múlva megint sütött hétágra, így csak hamarabb lett melegem, mint szokott és ez nem zavart. Ezúttal úgy döntöttem zene nélkül futok, viszont nagyon társak sem voltak, mert elég gyorsan szétszakadt ez a kis létszámú mezőny. Így tulajdonképpen elég magányosan telt a táv nagy része. Mivel nem volt fülhallgató a fülemben, így a táv és az aktuális tempó állásáról sem értesültem, csak ha kimondottan elővettem a mobilon és meg nem néztem rajta. Ezt először úgy 20 percnél tettem meg és akkor láttam, hogy jobb a tempóm, mint vártam. Tulajdonképpen csak a 6-dik kilométer volt lassabb, mint az terveztem, így összesítésben is tudtam hozni azt az időeredményt a célban,amit szerettem volna.

Azt már a rajt után nemsokkal éreztem, hogy a mezőny első harmadában lehet végezni, de azért ennyire előre nem gondoltam én sem. Bár mikor ezt írom, még nincs hivatalos összesített eredmény lista, de számításom szerint összetettben 17-ik lettem, a kategóriában (15-35 év között) pedig olyan 5-6-ik. :-) Jó kis meglepetés volt. Persze nem lesz ez mindig így, de ennek tudatában előkelő helye lesz a rajtszámomnak a többi közt és az ajándékba kapott pár hűtőmágnes is központi helyen lesz a hűtő ajtaján. Könnyed levezetés és nyújtás, valamint az eredményhirdetés után lassan véget is ért az esemény és én is elindultam haza. Sajnos, mivel időre mentem délután valahova, így nem fért bele  sem a városnézés sem egy könnyed séta sem. Kora délután ért véget az első futós túra. Egy könnyed húsvéti közösségi futás után folytatás áprilisban lesz terveim szerint, egy kicsit hosszabb távon.

Egy gyors autóbemutató

Mint már sokszor írtam ez a blog sok lehetőséget ad arra, hogy új dolgokat próbáljak ki. Úgyhogy most következzen egy autóbemutató (ilyet sem írtam még sosem). :-) Nem mennék bele a száraz adatokba, inkább csak összefoglalom az első benyomásaimat és tapasztalataimat.

Már a múlt héten írtam nektek róla, hogy pénteken végre átvettem az első autómat. Azóta vezettem egy kicsit, úgy 250 kilométert, így már lett egy aprócska fogalmam mi is az, amit az én kisautóm tud. Kisautó, mivel ezt akartam venni és még a fekete színe is kisebbíti. Viszont ez a szín jól áll neki. Főleg tisztán napsütésben.

Mondjuk szívem szerint sárgát vettem volna, de jelenleg nem lehet olyan színű autót kapni Skoda-éknál. Így maradt a fekete, az volt a második favorit szín.

Első parkolásnál derült ki, hogy az autó rövidsége igen nagy előny. Viszont másnap, amikor pakolni akartam bele, jöttem rá, hogy bizony, nem ezzel az autóval fogok költözködni. Igen, a csomagtartóba csak két közepes méretű dobozt, meg egy benzineskannán kívül nem sok dolog fér.

Másik negatívumként éltem meg, hogy a kombi kivitelhez képest itt nincs a kalaptartón kialakítva esernyőtartó rész. Pedig hasznos lenne, hogy a vizes esernyőt ne a száraz csomagtartóba tegye az ember!

Az utastérben úgy tapasztaltam kellemesen el lehet férni egymás mellett, kényelmesek az ülések és sok praktikus megoldás is van: például az első ajtónyílásokban 1,5 literes, illetve a hátsókban félliteres palackokat lehet tartani.

Az autó elektronikai kütyükkel van telepakolva (ez már nem is autó, hanem számítógép), pedig igyekeztem nem túl bonyolultat venni, néha elveszek a menükben és félve nyomok meg egy-két gombot. Csak nehogy lebombázzak egy afganisztáni falut! Még jó, hogy az autót könnyű vezetni, a 15 colos kerekek pedig szépen átsuhannak a városi tankcsapdákon.

Sokaknak tetszik a klímaberendezés kinézete (szerintük egy csehszlovák autórádióra hasonlít), én inkább a működésére leszek majd igazán kíváncsi nyáron. Fűteni jól fűt, az már ki lett próbálva a március 15-i a már -megszokott- nemzeti pocsék időben! Viszont az alatt igazán elférhetett volna egy zárható rekesz, mondjuk az aprópénznek, mert az egyáltalán nincs az autóban, viszont hitelkártya tartó az igen! Úgy tűnik ilyen a modern korok autója, még jó hogy van hitelkártyám!

Jelenleg két kedvencem is van az autón, az egyik a hatalmas visszapillantó tükrök, melyekből nagyon jó a kilátás hátra, elektromosan mozgathatók és fűthetők. Mondjuk jó lenne, ha egy kicsit jobban be lehetne hajtani őket az ajtóhoz.

A másik pedig a hátsó lámpatest. Annak kialakítása, formája, mindene tetszik. Sok autós újságíró azt mondta, hogy az autó tervezése során a hátuljánál elfogyott a tervezők ihlete és csak odaraktak egy Legókockát! De nekem pont a Legó volt a kedvenc játékom gyerekkoromban, meg a játékautók! Lehet ezért is tetszik! Meg azért, mert én még a fekete festés ellenére is látom a lámpa körül a fekete díszkeretet,  ami jól áll minden színhez.

Mivel a korábbi autónknak is a feneke tetszett (mert az gömbölyű volt ott, a többi részén pedig szögletes), így legszívesebben ehhez is mindig hátulról közelítenék, hogy lássam ezeket a szép szögletes formákat.

A futásról

Nem tudom, hogy közületek hányan sportolnak (akik igen, azoknak hatalmas respect!) és esetleg futnak/kocognak rendszeresen? Gondolom nem sokan, de azért remélem, hogy egyre többen lesznek, akik elkezdik!

De kezdjük az elején!

Hogyan is alakult ki e sport iránti szeretet? Ez bőven az előző évezredbe nyúlik vissza: egy óvodai élményhez.  Minden kedden futóversenyt rendeztek a csoportoknak az udvaron és én, mivel kis pufók voltam, általában a vert mezőnyben fejeztem be, a szerintem haszontalan elfoglaltságot. De egyszer fordult a kocka és én nyertem! Leírhatatlan élmény volt és onnantól kezdve időről-időre mozgatja a fantáziámat a futás és a versenyzés. Általános iskolában inkább a kosárlabdázás volt a kedvencem: jó kis csapatunk volt, kétszer is kerületi bajnokok lettünk egyszer veretlenül!

 

A következő futóélmények a középiskola alatt értek, miszerint is a tesitanárnőm elsőben felajánlotta a lehetőséget, hogy utcai futóversenyeken lehetne képviselni az iskolát, ha gondoljuk! (Emlékszem, hogyfiús kinézete volt és mikor bejött az öltözőbe azt hittük új osztálytársat kaptunk.) Persze nem sokan gondolták úgy, de az azért egy elég lökést adott nekem, hogy ha mégiscsak elmentél a futóversenyekre, akkor nem kellett lefutnod a Cooper-tesztet. Aki nem ismerné, annak röviden elmondanám, hogy a teszt lényege, hogy 12 percig kell folyamatosan futni és a megtett táv alapján kapsz jegyet testnevelésből. Így hát én a nehezebb utat választottam, ahelyett, hogy futottam volna 12 percig mint a nyúl. E helyett úgy kéthetente elmentem egy utcai futóversenyre és futottam kb. egy fél órát persze nem nyúl tempóban. Elég hülyeség nem? De nekem egyre inkább tetszett! És így 5-öst szereztem tesiből a kb 2-3-as helyett, mert még ekkor sem nem voltam egy gepárd alkat. Az utcai futóversenyek atmoszférája volt az, ami megfogott. Az, hogy meg kell küzdened minden egyes lépésért, minden egyes kilométerért néha esőben, néha szélben, vagy mindkettőben, vagy éppen hídon futva, egyszerűen elvarázsolt. A hídon futást utálom a legjobban!

Szóval a középiskolai tesitanárom addig repített engem, hogy már magamtól is kerestem a lehetőséget, hogy futóversenyekre járjak. A családom már akkor sem értette, hogy miért pont ez vonz? Persze nem győzni mentem, illetve dehogynem legyőzni magam és a távot! Fokozatosan az egyre hosszabb távok kezdtek érdekelni. Mindezt addig fejlesztettem amíg beletettem a lábamba három félmaratont. Illetve az első végén a táv tett mindkét vádlimba egy jó kis görcsöt. Elég ciki volt a cél előtt kb. 50 méterrel összeesni, de ez volt akkor. Nos erről volt nekem emlékezetes az első félmaratonom, meg arról hogy Szentendréről futottunk be Békásmegyerre, ahol akkor voltam először.

Aztán egyszer csak vége lett, már nem is tudom miért és aztán évekig semmi az egyetem, meg a meló alatt. A kilók meg csak úgy másztak fel rám, mondjuk nem is érdekelt. Az újrakezdésről már olvashattatok itt a blogon. Írtam róla már párszor. Arról hogy miért kezdtem újra és milyen eredményeket értem el a segítségével. De mindezeken kívül mit adott még nekem?

Az élettani hatások mellett, futás közben szellőztetem ki a fejem. Rendezni tudom a gondolataimat, átvenni a napi történéseket és a másnapi feladatokat. Mások ezeket ülve vagy lelazulva csinálják, próbáltam úgy is, de nem jött be. Mostanra olyan, nem bírok a seggemen megülni típus lettem. Persze előfordul, hogy sokszor nem sikerül így lelazulnom futás közben, ha például valami nagyon nyomja a szívemet, ha nagyon megbántanak vagy nagyon sok dolgot próbálok meg egyszerre helyre tenni. Na, ekkor válik az egész igazi kínszenvedéssé, sétesik a mozgásom meg a légzésem. De megtanultam ezt is szeretni, sőt néha azt veszem észre, hogy akkor futom a legjobbakat, amikor már az első kilométeren beszorul a levegő és szúrja az oldalam az edzés végéig. Egyszóval imádom a küzdést! És mindezt hol?

Szinte bárhol. Eddig főként a Margitszigetre jártam futni, úgy mint másik kb. 30.000 futóbolond társam. Tehát mindig van ott veled valaki. Persze ki tudtam màr fogni olyan időszakot, amikor szinte egyedül vagy a szigeten. Na annak is megvan a varázsa. Olyan egyedül a városban feeling. Mert ugyan azt mondják, hogy társsal könnyebbek az edzések is, én még egyetlen ismerősömet sem tudtam, egyetlen egyszer sem rávenni, hogy jöjjön el velem. Szóval ott vannak a futók a szigeten, meg persze a rend éber őrei is, akikkel az utóbbi időben egyre inkább "meggyűlt" a bajom: nem olyan rég igazoltattak, mert valami szatírt kerestek, de addig cseszekedtek míg én jól kihűltem. A múlt héten hétfőn pedig figyelmeztettek, hogy ne az úttesten fussak, hanem a járdán, mert az a gyalogosoké. Nem álltam le velük vitatkozni, hogy ha ennyire éberek akkor hajtsák már le a limbó- hintósokat a futópályáról, meg a járdáról is, mert mindkettőt totál elfoglalják! 

Egyszóval érnek apró kalandok is edzés közben.

És hogy miért született meg ez a poszt? Hát azért, hogy értsétek miért fogok majd egyre gyakrabban foglalkozni a futással a blogon!

Hogyan nem lett lakásom...

Nem vagyok egy nagy tv néző! Kizárólag hétvégén, amíg reggelizem. Ekkor a Travel Chanel műsorán szoktam megnézni a House Hunters International-t. Olyan embereket mutatnak be, akik külföldre költöznek és ott próbálják megtalálni álmaik lakását. Három ingatlanból kell kiválasztaniuk a véglegest. És hogy miért írtam ezt le nektek? Nos azért, mert én is hasonló cipőben jártam.

Egyrészt, mert az év végi, év eleji szokatlanul pezsgő ingatlanpiac miatt kb. kettő-három lakásajánlatból kellett, kiválasztanom azt az egyet, amibe beköltözöm. Másrészt, mert kicsit úgy érzem, mintha külföldre költöznék. Azért, mert igen nagy a kontraszt a nyüzsgő belváros és a "nyugisabb" kertvárosi kerületek között. Íme a három jelölt lakás:

Az első Angyalföldön van a Béke-tér szomszédságában (44 m2). Nos ez az egyik hibája: egy kétszer-két sávos útra néz a lakás és a terasz is. Igaz ugyan, hogy a hetedik emeleten van és csukott ablakokkal nem hallatszik be semmi, de mint írtam korábban szeretném használni a teraszt. Viszont nincs szemben szomszéd, ami azért jó. Egy amerikai konyhás nagy nappali, egy nagy hálószoba, fürdő és külön wc található benne. A lakáshoz garázst is lehet bérelni vagy venni. Üvegtetős lépcsőház, panorámás lift és portaszolgálat is van. Beépített konyha, gardrób van a vételárban, mely alkuképes és egy hónapos kiköltözési időt tud vállalni az eladó. A lakást nagyon sterilnek éreztem, valahogy nem adta az "itt otthon tudnám érezni magam" érzést.

A második Zuglóban van, a Bosnyák tér környékén. Egy 2008-ban épült társasház ötödik emeletén van és 45 m2-es, mely egy felszerelt amerikai konyhás nappaliból, egy hálóból, fürdőszobából, meg egy előtérből áll. A terasz 11 m2, amely a belső udvarra néz és szerintem nagyobb, mint maga a hálószoba. Előbbi nagyon jó, utóbbi azért nem, mert az épület kialakítása miatt a háló, mintha tetőtéri lenne és csak egy bukóablak van rajta. A lakáshoz van garázshely, mely azonban kötelezően megvásárolandó. Ez  rossz pont, mert újabban inkább a bérlésen gondolkozom. A lakás egyébként otthonos, gyors kiköltözés megoldható, viszont alkudni az árából szinte nem lehet.

A harmadik Angyalföldön van ott, ahova középsuliba is jártam. 46 m2-es, 4-dik emeleti 2006-os építésű, nagy amerikai konyhás bárpultos nappali plusz hálós leosztásban. Ezen kívül fürdőszoba és előszoba is van, amelyből nyílnak a helységek. A terasz 10 m2-es kertre, illetve a Rákos patakra néző. A konyha pont akkora, amekkorát akartam. A fürdőszoba sarokkádas, igényes kivitelésű és nagy. Az első tulajdonos kérésére alakították ekkorára, nagyon jó ötlet volt. Az vételár alkuképes, melyben a beépített hűtővel is felszerelt konyha, egy nagy hálószobai gardrób és klíma is benne foglaltatik. Garázs bérelhető/vehető. Jelenleg a lakás üres, így szinte kulcsrakész. Igazi családias hangulatú a környék és maga a lakás is. 

Nos a döntésem a harmadik ingatlanra esett. Egy kis bökkenő azonban adódott közben anyagi fronton. Az előre kikalkulált költségvetés stimmelt, csak a havi cash-flow borult fel, egy-két váratlan kiadás miatt. Így egy átmeneti megoldásként két részletben történő vételár kifizetést tudtunk csak felajánlani. Közben sajnos mások is pályáztak. Akik kevesebbet kínáltak viszont egy összegben. És az eladó őket választotta. :-( Érthető, viszont lakásom az nem lett! Így jelenleg annyiban maradtunk, hogy elnapoljuk a lakásvásárlást. Jelenleg úgy néz ki, hogy vidékre költözöm a szüleimmel. Ezt nem kudarcnak fogom fel, hanem inkább jelentős tapasztalatszerzésnek. Addig is marad a House Hunters International. A sorozatom következő része pedig a költözködésről fog szólni.

Szívzűrök

A minap a Könyv Klub blogon Eliza írta, hogy inspirálom őt. Nos ez a dolog kölcsönös, bár lehet, hogy ez kifelé inkább utánzásnak tűnhet. Pedig nem az, egyszerűen csak nagyon jó ötletei vannak arról, hogy mikről szóljon a blog. 

A gardróbos bejegyzésében összefoglalt ruhatár ötletét még jómagam is felírtam, a blog indulásakor a témák közé. És meg is lesz írva! De nem mostanában, mivel jelenleg a költözködés miatt szinte mindenem dobozban vagy zsákban van. Ahhoz pedig, hogy megírjam látnom kell, hogy mim van és abból mennyi pontosan. E helyett most egy másik említett témáról a párkapcsolataimról lesz szó. Még december elején írtam egy kis Q&A-t, melyben kifejtettem, hogy miért vagyok jelenleg szingli. Írótársamhoz hasonlóan én sem fogom megfejteni a párkapcsolatok Gordius-i csomóját, de azért lássuk hol tartok most a párkapcsolati egyedfejlődésben és hogy jutottam el oda?

Az ovis szerelmekre nem is emlékszem, de mivel szinte az egész csoport egyben ment tovább általánosba, így lehet, hogy már az oviban elkezdődött az én első kis románcom. Persze szülői unszolásra. Amely, mindkettőnk részéről megvolt. Olyanok voltunk, mint két milliomos család gyereke Ázsiában, akiket már 6-8 évesen össze akarnak adni. (Biztos dinasztiát akartak alapítani!) De nem voltak se milliók, se olyan húdenagy szerelem sem. A tanulság számomra: nekem kell megkeresni az igazit és jobb ha a családom nem tud a szerelmi ügyeimről! De legalább megtanultam Lambadázni, amit azóta jól el is felejtettem.

A következő még szintén általánosban, de már érettebb fejjel. Egészen leánykérésig ment. Ez utóbbi persze nem volt komoly, csak egy iskolai rendezvényen lehetett "összeházasodni" egy napra. De gondoltam előbb csak megkérem a kezét! Le is térdeltem a lépcsőházban, de ő nemet mondott. Biztos érezte, hogy még nem állnánk készen egy ilyen komoly elhatározásra. Én szerelmes voltam és ő is, csak nem egy időben. Konklúzió: az nem árt, ha egyszerre éreztek valamit egymás iránt!

A hosszú nyári szünetekben, több hetes táborokban voltak futó románcok, néha jóval idősebb vagy fiatalabb lányokkal. Emlékszem volt egy finn lány is, vele nagyon jó volt, mivel nem értettünk egymásból egy kukkot sem :-) Mit tanultam belőle? Finnül számolni ötig ;-)

A középsuli? Na az volt az én nagy időszakom! Viszonzott meg viszonzatlan szerelem is volt bőven! Meg volt iskolán kívüli is. Csak azt megölte a távolság, mivel nem mászkáltam le állandóan Szolnokra. Azt hiszem, ő jobban szerette volna, hogy működjön a kapcsolatunk, mint én. Ezért inkább csak leveleztünk a hagyományos módon. Mit tanultam ezekből? Az ég világon semmit! Csak igyekeztem jól érezni magam, igazából túl önző voltam!

Az egyetemi évek alatt visszavettem a tempóból, szünetet tartottam. Kerestem valamit, amit persze nem találtam! Igazából azt sem tudtam mit kerestem: az igazit - a nagy őt vagy csak egyszerűen magamat - a helyem a világban? Nem tudom. Szinte csak lógtam a levegőben! Ami engem is zavart annyira, hogy már a tanulmányaim rovására is ment. Persze egy-két futó kapcsolat volt, de nem volt az igazi. Persze azokban is én akartam jobban. Konkluzió: előbb találd meg önmagad!

Aztán jött a nagybetűs élet. Meg a munka. Amibe beletemetkeztem. Mert az tudott lekötni, sikeressé tett és jól is kerestem vele. Lehet, e miatt elhalasztottam egy-két esélyt, de utólag visszatekintve, úgy gondoltam, hogy ha sok pénzem lesz akkor, majd bomlanak értem a nők. Hát nem így lett! Aztán, ahogy egyre pocsékabb munkáim lettek és egyre kevesebbet kerestem, jöttem rá, hogy igazán ez nem számít! Illetve a pénz az csak egy eszköz! Ahhoz hogy elérjem a céljaimat! De ehhez a felismeréshez hosszú út vezetett el. És hogy jön ez a lányokhoz? Hát úgy, hogy előbb szerettem, hogy van pénzem, aztán gyűlöltem hogy nincs. De rájöttem, hogy nem is a pénzről van szó, hanem saját magamról! Saját magamat szerettem és gyűlöltem egyszerre, ami nem tett túl jót a szerelmi életemnek.  Ehhez hozzájárult egy olyan kapcsolat, illetve annak a vége, ami pont a pénzzel teli idők végén kezdődött és a kevesebb fizetés/szarabb munka közepén ért véget. Otthagyott, mert keveset kerestem, meg elvárta volna, hogy a spórolt pénzemet is mind ráköltsem! Szerettem őt, ezért is, nem tettem! A tanulsàg: a pénz nem minden!

Ez után kivártam. Keresgéltem önmagamat, meg vártam, hogy belépjen a szerelem az életembe. Hát egy kis idő után jött is: esve egy lépcsőn. Ezt már megírtam a tavalyi év összefoglalómban. Sok mindent hittem például: hogy már mindent tudok, hogy elég leszek, hogy szeretem magam és őt is eléggé. (De azt tudtam, hogy én szerettem jobban, mert ő egyáltalán nem!) Hát így utólag nézve egyik sem! Én meg annyira beleestem, hogy kellett majd egy év, hogy kiheverjem. Persze, ezt nem könnyítette meg, hogy szinte mindennap látom, mivel közös a munkahelyünk. A házinyúl tipikus esete. Meg persze saját magamból csináltam bohócot. Mondjuk ez utóbbi soha nem érdekelt különösebben, de most azért rosszul esett. És a legutolsóból mit tanultam? Az szuper, ha szereted a másikat, de ha magadat nem, akkor annak nem lesz jó vége!

Volt barna-szőke-fekete, magas-alacsony, nálam idősebb-fiatalabb, telt alakú-sportos, dús keblű-kis mellű. De mindezek nem számítottak, csak külsőségek. Inkább az, ami belül van. Na abból is volt többféle: öntudatos-bizonytalan, kedves-nem annyira kedves, önálló-folyton rajtam lógó. Én mindet szerettem és a legtöbbször én szerettem jobban, inkább! Néha elgondolkozom, hogy lehet csak a szerelembe voltam szerelmes? 

Ezek lettek volna azok a főbb mérföld kövek, amiket már magam mögött hagytam. És hol tartok? Szerintem sehol! Vagy mégse? Néha így, néha úgy érzem.

És mi az amire rájöttem, mi az/ki az, amire vágyom? Egy nő, aki olyannak szeret aki/amilyen vagyok! Mert hiszen mindannyian erre vágyunk legbelül, vagy nem?

Három a magyar igazság... Házvásárlásnál is!

Mint, ahogy azt már korábban írtam, szüleimnek családi házat akarunk venni. Ennek viszonylag egyszerű okai vannak. Rövidesen mindketten nyugdíjasok lesznek, nyugalomban szeretnék egymással tölteni az idejüket. Ráadásul nekik is hiányzik a telkünk nyújtotta szabad levegő és nyugalom. A belvárosi bulinegyedet már ők sem tudják elviselni tovább. Lássuk, milyen kalandos úton sikerült nekik házat találni.

Először saját magunk próbáltunk találni. A legnagyobb álmuk Óbuda lett volna, ott, ahol a telek is volt. De sajnos nagyon-nagyon drága hasonlóan az észak-, nyugat-, és kelet-budapesti agglomerációhoz. Így maradt hát a déli rész. Miközben az is eldőlt, hogy új építésű házat szeretnének, így a Halásztelek, Szigetszentmiklós és Szigethalom új divizióira esett a választás. Több ingatlanossal (az ő felkészültségükről már ejtettem pár keresetlen szót) hozott össze a sors, akik inkább még meg sem épült, vagy félkész házakat mutattak nekünk. Mivel a költözés nem rettenesen sürgős így a  kb. februári max. áprilisi átadással nem is lett volna probléma. Viszont a gond az, hogy ezek a házak kicsinek épülnek, másrészt általában egy közös telekre egy másikkal, így kvázi ikerházak (még ha nincs is közös faluk). E mellett a szomszéd telkek és házak is nagyon közel vannak, ők pedig több teret igényelnek maguk körül. Épített garázst is szeretnének, amit mostanában nem is terveznek a házakhoz. Egy helyen még az is felmerült, hogy vegyenek egy üres telket és arra építtessenek (bár vasárnap volt, érdekes módon, az építész 10 percen belül ott termett). De ezt inkább elvetették. Végül arra jutottunk, hogy segítség kell!

Így jött a család ingatlanosa és egy-két nap elteltével, már mehettek is házakat nézni. Ráadásul egyre jobbakat!

Kezdtük egy Szigetszentmiklósi házzal, ahol ugyan garázs nem volt, de tartozott hozzá 4 szoba, nagy fürdő, külön WC, pince, teljes értékű padlás, nagy kert és beépített kandalló is. Ez utóbbi közben került rá a kívánságlistára. A bibi csak annyi volt, hogy a lakrészeken kívül mindent fel kell újítani, az udvaron el kell bontani a nyári konyhát, meg a rozoga fa tárolót és még egy teraszt is kell építeni! Mert az sincs! Az ára alacsony volt, sokáig azon gondolkodtak, hogy megveszik, de végül is arra jutottak, hogy inkább egy olyan ház kell, ahol nincs ennyi tennivaló.

Ez után következett egy új építésű családi ház Halásztelken. Szinte hozzá sem kell nyúlni, csak maximum egy falat kell kivenni két félszoba között, hogy egy nagyobb hálót kapjunk egy olyan nagy gardrób szekrénnyel, amibe egy iskolás csoport is simán beférne! :-) Hibátlan állapot, álomba illő kert (beépített locsoló rendszer, vakondháló). Akkor ezt megveszik, gondolták! Az ára 23,9 millió. Mennyit lehet alkudni? Semennyit! Hmmm! Mennyi lenne a kiköltözési idő? 3-4 hónap! Ezt le lehet-e egy kicsit rövidíteni? Nem! Jó, akkor még megfontoljuk, de azért tettünk egy ajánlatot 23 millióra! Egy nappal később jött a válasz, az eladó ingatlanosától (figyelem!!!): "Írjanak meg egy vételi szándéknyilatkozatot, tegyenek le 5 millió foglalót (ekkor az ingatlanos kiszáll, gondolom besokallt és oldjuk meg egymás közt a dolgot!), a kiköltözési idő marad 4 hónap és ez az ajánlat egy napig él! Cserébe elengedek az árból 150 ezer Forintot!" Köszi, de zsarolást nem kértünk! Továbbléptünk!

Ekkor következett egy még jobb story: új építésű családi ház Szigetszentmiklóson. Hibátlan állapot, rendezett kert. Hozzá sem kell nyúlni, még szó szerint festeni sem! Ára: 27,9 millió. Alkudni lehet? Igen, le is ment 27 millióra. Kiköltözési idő? 3 hónap maximum, de nagyon igyekeznek majd, mondták! 10 százalék foglaló, a banki hitel fennmaradó része a banknak, a többi birtokba vételkor. A felek egymás tenyerébe csaptak! Szerződés aláírása előtt egy nappal kicsit megváltoztak a feltételek: Szerződéskötés és a foglaló után egy héttel kéri az eladó a teljes összeget, mert mivel építési vállalkozó lévén, majd épít magának egy másik házat, amibe beköltözik és így a kiköltözési határidő egy kicsit megnyúlik, 8 hónapra! Köszi, de balekok sem vagyunk! Innen is továbbléptünk! Egy világ omlott össze szegény édesanyámban. És mindezt pont karácsonykor! De az ingatlanos hősük 20 perc alatt talált egy másik házat.

És ez lett az igazi! De nem szaladjunk ennyire előre! December 27-én mentünk ki megnézni a házat Szigethalom központjába. Nyeles telken, rejtve az utca zajától és a kiváncsi tekintetektől. Négy szoba, két fürdő, nagy amerikai konyhás nappali, mosókonyha, garázs és pince is van. Tökéletes! A kandallót még meg kell építeni, vagy venni, meg még egy pár apró átalakítás és kész!  Egy hónapon belüli kiköltözés, tehát január végén már átvehetjük. Február közepére-végére  költözhetnek, mire kész lesznek az átalakításokkal. Remek szülinapi ajándék lesz anyukámnak! :-) Az árából is engedtek, úgyhogy azonnal ajánlatot is tettünk, amit, egy telefonhívás után el is fogadtak (nem csoda, hiszen már másfél éve árulták). Január 4-én már a szerződés is alá volt írva. A tanulság: legyen egy jó ingatlanosod (az eladó szakembere is rettenetesen korrekt volt), aki nem rest végigtekerni a hirdetések 10. oldalára is, mert ott találta ezt a házat!

Igaz tehát a címben elkezdett magyar mondás: Összesen négy házat akartak megvenni, mire egyet sikerült!

Párkapcsolati egyszer egy

Úgy gondoltam a sok ruhás és fodrászos bejegyzés után nem folytatom a sort külsőségekkel. Szintén női téma lesz, bár nyugodtan lehet belőle meríteni bárkinek. Nem tartom magam zseninek a párkapcsolatok terén, főleg, hogy most nincs is senkim. Saját döntésből. Igen kedves kerítők. Én nem akarok a következő egy évben férfit látni az életemben. És bármilyen nehéz, de tartom magam ehhez az elhatározáshoz. Megkockáztatva, hogy esetleg elszalasztom a nagy Őt. Persze vannak, sőt jelen pillanatban a barátaim többsége hímnemű. Gyerekkori barátság, exből lett barát, és Christian, nos ő, ha a lányokat is beleszámolom, akkor is a legutóbb megismert emberke. A legfrissebb barát. És lehet, hogy fura a fiú és lány közötti barátság, és az első két sráccal volt más is a képletben, de a nehézségek és konfliktusok ellenére barátok tudtunk maradni. Most pedig azt olvashatjátok hogy is jutottam el idáig.

Tiniszerelem. Először a viszonzatlan fajta. Csak rajongtam valakiért, aki nem is tudta, hogy létezem. Aztán egyszer az egyik ilyen rajongási "tárgyamnak" elmondtam mit érzek, és utána a csalódás amit éreztem, az, hogy eme ballépésemről másnap a fél iskola tudott szó szerint megbetegített.
Még mindig tiniszerelem, de a viszonzott verzió. Pár nyári hónap, ami közben többet nyaraltam, mint amennyit vele töltöttem. De a pillangók megvoltak. Annyira meg akartam őrizni minden sms-t, hogy megtelt a telefonom memóriája. Na meg horribilis összegű lett a telefonszámlám. Ő csókolt meg először. Olyan fura volt, és szédítő. Aztán szakított velem. Szintén sms-ben. Akkoriban mindent így kommunikáltunk. De kiborított, aztán elmúlt. Akkor jött a szalagavató bál, és az minden rosszról elvonta a figyelmem.
Még egy ilyen volt, bár az egyetem alatt nem számítottam már tininek, az a szerelem akkor is ebbe a kategóriába esett. Már alig emlékszem rá. Arra, hogy milyen volt. Már amikor nem depressziós. Én szakítottam vele kézzel írt levélben, ami részemről akkor okos döntésnek tűnt. Írásban jobban kifejezem magam. Legalábbis ez régen így volt. Most úgy érzem sehogy se tudom kifejezni amit érzek. Na de visszakanyarodva az előzőhöz, nem magam akaratából szakítottam, hanem addig győzködtek, amíg megtettem. Lehet magamtól is megtettem volna ezt a lépést, de anyám nem várta meg amíg megteszem.

Az igazi, vagy a tökéletes? Következő párom mindkét jelzőt megkapta. Mert minden elvárásnak megfelelt, amíg ki nem derült, hogy a múlt századból maradt itt. Vagyis ott vidéken, ahol a nyaralónk volt. De beleestem a saját csapdámba. Nagyon tetszett egy másik srác, vagány, ő volt a "rossz" fiú akiről pletykáltak, és mivel nem vett észre, így összejöttem valakivel, hogy észrevegyen. Részegen jó ötletnek tűnt. Utána se vett észre, legalábbis én nagyon sokáig azt hittem. De cserébe nekem életem először egyik legjobb, majd egyik legrosszabb élménye lett az akkori kapcsolatom. Akkor szerettem bele a motorozásba, amit nem bánok. Mármint addig is szerettem, de akkor először ki is próbálhattam. Aztán már nem motoroztunk, sőt semmit nem csináltunk. Illetve dehogynem. Azt. Legalább egyikünk élvezte a kapcsolatot... nem én. Hogy ki szakított? Ja anyám. Közös reggeli karácsony előtti hétvégén, és komolyan lesokkolt azzal, hogy az orrom előtt szakított a nevemben a pasimmal. Szerintem még levegőt is elfelejtettem venni. Utána még három napig nálunk vendégeskedett itt Pesten. Azt, hogy én már eleve meg se akartam hívni senki nem kérdezte.

Let's have fun! A legjobb barátnő exe. Nyári szórakozásból indult, végül több, mint fél évig tartott a kapcsolatunk, és az elején borult ki a lány egyszer, de amikor fülig egymásba szerettünk támogatott minket. Legalábbis így mondta. Örült nekünk, amíg nem szakítottunk. Vagyis az ex nem szakított. Utána borzalmasan összevesztünk. És mivel a 2014-es és a 2015-ös éveim egy része azzal telt, hogy hol újra összejöttünk, hol nem, hol csak szórakoztunk, így megint egy hatalmas veszekedés lett, amire rátett az esküvő is, meg a mi kapcsolatunk és annak a szerepe az esküvőben (ne legyen, de volt). Nem sokkal a blog indulása előtt szakítottunk véglegesen. Vagyis most én. Már kevés volt amit adott. Vesztettem egy szeretőt, és négy barátot. Megérte-e? Nem tudom, azt viszont igen, hogy a barátságunk enélkül is több sebből vérzett már.

Akit képtelen voltam elengedni. Lehet azért vagyunk barátok, mert még most sem tudom. Azt tudom, hogy a szerelem elmúlt. Sokszor kezdtük újra, szakítottunk, és újrakezdtük. Mellette nőttem fel egy igazi párkapcsolathoz. Ő érte el, hogy meg tudjam fogalmazni, hogy mire vágyom igazából. És amikor ez megtörtént a kapcsolatunkban először nem csak sodródtam az árral, hanem én mondtam ki, hogy vége. Vége volt még mielőtt utoljára belekezdtünk. De nagyon sok közös emlékünk van, olyan ami jó, és olyan ami rossz. Tavaly tavasszal szakítottunk, és kellett azért idő, hogy barátság legyen köztünk. 

Persze volt még pár nagyon rövid, mondhatni futó kapcsolatom az egyetemen, és a legjobb barátommal is. Meg randik, amikből lehetett volna valami. Nem úgy alakult. Az utolsó két kapcsolatra mondhatom, hogy eddigi életem két nagy szerelme. De én nem vagyok Carrie, hogy állandóan újrakezdjem. Az a rész már megvolt. Olyan bizalmatlanná tett, hogy azt mondtam nem létezik "míg a halál el nem választ", és nem akarok férjet, gyereket, családot. Mert nem hittem el, hogy lehetséges. Igen múlt idő, de ennek ellenére még csak alakul valami az érzelmeim között. És, hogy most mihez akarok kezdeni? Lezártam a tavalyi évet, és ezzel a lezárással most jutottam odáig, hogy már nem fáj amit vesztettem, az a két kapcsolat, és a barátok. Mert tudom, hogy nem lett volna elég.
Amire pedig vágyok?

Először is valakire, aki visszaadja a bizalmamat. Valakire, aki nem csak az első két hónapban néz nőnek, és akar meghódítani, hanem minden nap. Valakire akinek én vagyok az első. Valakire aki elfogadja, hogy a következő pár évet valószínűleg külföldön szeretném tölteni. Aki azt mondja nem baj, jön velem. Akivel lehet tervezni a jövőt, és nem szalad világgá a "közös jövő" szókapcsolattól. Akinek nem baj ha reggel kócos vagyok, és karikás a szemem, hogy vannak olyan napok, amikor pizsamában kuckolok a fotelben, hogy rövid a hajam, és a már meglévő mellé még szeretnék másik tetoválást. Aki partner lesz abban, hogy a bakancslistámról kipipálhassam a pontokat. Akivel együtt írhatok újakat. Aki felvállalja a világ előtt a létezésem. És nem utálja a romantikát, hanem szívesen tölti velem az időt olyan dolgokkal, mint csillagot számolni, vagy bazársorban nézelődni. Esőben csókolózni, szánkózni, korcsolyázni, és lopni egy csókot ha átesel a másikon. Vagy csak összebújni a fürdőkádban egy pohár borral. Aki megérti, hogy az ember lányának nem mindig az jár a fejében, sőt nem is kívánja minden nap. És lehet pár év múlva azt mondjuk legyen családunk. De addig el kell jutni. Nyilván tudom, hogy mindenhol vannak konfliktusok, de akkor működik valami ha mindenki tud őszinte lenni. Nem kell minden apróságról beszámolni persze. De az érzéseinkről jobb ha nem hazudunk. Lehet finomítani, hogy ne sértő legyen a mondandónk, de maradjunk őszinték. Én ezt tanultam meg.