Rögtön az első héten sem sikerült tartani a megígért bejegyzéseket. Nézzétek el nekem. Amikor azt hittem lesz időm írni, akkor leginkább örültem, hogy élek.
Szeptember 14-én bementünk a kórházba, és 17-én jöttünk haza immár egy fővel kibővült családként. A kórházi tartózkodás felkerül az eddigi legrosszabb élményeim listájára. Cserébe van egy gyönyörű kislányom, akire ha ránézek elolvadok.
Lassan kezdünk belerázódni a dolgokba. Utolérni magunkat a teendőkkel, és nem elfelejteni mit is kell csinálni. Bár ha Kispocak felsír hajnalban hol a párnát, hol a paplant, hol Christian-t kezdtem el simogatni félálomban, hogy megnyugodjon. Persze nem jött be a dolog. Illetve a párna biztos megnyugodott, Kispocak nem igazán. Aztán van olyan frusztráló dolog, mint a köldökcsonk, ami csak nem akar lepottyanni. Pedig akkor sokkal bátrabban nyúlnánk hozzá fürdetéskor is.
Tehát van egy édes kis gombóckánk, aki felforgatta az életünk. Ezt mondjuk egyikünk se bánja, sőt. Csak így ma volt először olyan nap, hogy tabletet fogtam a kezemben. Mert ami picike szabadidő van, azt mindig szúnyókálásra fordítom.
Nem tettem közzé ezt a bejegyzést, mert még akartam írni hozzá. Végül meggondoltam magam. Azóta eltelt egy kis idő és amit ki akartam írni magamból végül kisírtam. Szerencsére Christian a világ legmegértőbb és legtámogatóbb férje, így nem tartott sokáig a szomorkodás. Persze közben boldogság van, és nagy örömömre az a fránya köldökcsonk is leesett végre. Már nem vagyok olyan elveszett, és kezdem megszokni, hogy fáradt vagyok. Végre talán visszatérünk a normál kerékvágásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése