2015. október 30., péntek

Köszönetnyilvánítás


Olyan nagyon nehezen tudjuk mi emberek kimondani: Köszönöm. Pedig hát csak egy egyszerű szó és mégis nehezen jön a szánkra. Most nem arra a hétköznapi köszke-re, köszi-re, gondolok, mondjuk tüsszentés és zsebkendő átadás után, hanem arra, amelyre esetleg nem is számít a másik. Amikor egy hosszabb folyamat végén azt kívánjuk kifejezni vele: Nélküled ez nekem nem ment volna. De vajon miért nem élünk vele gyakrabban? Lehet, hogy úgy gondoljuk, hogy talán kellemetlen helyzetbe hozzuk a másikat, akinek célozzuk? Előfordulhat, hogy tényleg így van, de ennek ellenkezőjéről csak akkor tudunk meggyőződni, ha mégis kimondjuk. Vagy attól félünk, hogy a másiknak a szemében ettől kevesebbnek tűnünk? Hát ez abszolút nincs így, szerintem! Sokkal többre értékelem azt az embert a jövőben, aki bár nem várom el, mégis megteszi ezt a gesztust felém. Mindezen okos gondolatokkal és nézőponttal a fejemben én is -sajnos- kevésszer élek a köszönetnyilvánítás eszközével. De most mindenképpen kikívánkozik belőlem: KÖSZÖNÖM! És e kikiáltást, most ELIZÁNAK címzem, mivel egyrészt az Ő hathatós közreműködésével képzelem el e projekt mindennapos működését (reméljük túllendül a gépelés okozta nehézségeken), másrészt pedig kieresztette a szellemet a palackból és lelkesedésével és nyitottságával ráeszméltetett arra, hogy mennyire hiányzik az életemből az írás. Bár már mintegy fél éve ismertem, fogalmam sem volt, arról, hogy foglalkozik írással/blog vezetéssel. Mikor azon az esős csütörtöki délutánon eljuttatta blogjának elérhetőségét nekem, szinte azonnal éreztem, hogy talán Ő az, akivel meg lehetne próbálni, a már régen az elmém mélyén lapuló, ötletem megvalósítását. És lám nem is mondott nemet, mikor elmondtam neki a tervemet. Mindezen előzmények után álltunk neki kidolgozni ezt a projektet. De mielőtt végleg gázt adnánk a siker felé vezető úton, azért egy pillanatra megállnék és elmondanám neki: Nélküled ez nekem nem ment volna! Köszönöm és persze Boldog születésnapot!


U.i.: Ezen felül csak annyit kell tenned, hogy követsz az úton, amit én török neked, hogy megvalósítsd magad! - persze most a blogolásra és írásra gondolok :-)

Túra

Szóval a múlt heti kirándulásról szóló élménybeszámolóval még tartoztam. Egy darabig azt se tudtam mit írjak, aztán megjött az ötlet, majd mire az írásra lett volna időm és energiám addigra el is szállt. Úgyhogy megint nem tudtam mit írjak. De megígértem szóval majd kisül belőle valami.
Tavasszal voltam utoljára túrázni, akkor háromszor is egymás után. Előtte borzasztó sokáig nem. Hiányzott. Sőt azt kell mondjam, hogy függő vagyok ebből a szempontból. Erdőfüggő. Kell az a csend és nyugalom amit ott érzek magam körül.
Nem írom le újra, hogy merre jártunk, mert azt már megtették előttem. Egyszer régen terveztünk baráti körben a könyv klub mellett egy kirándulós csapatot is. A havi 1 túra lett volna az alap felvetés, és hogy mindenki hozzon magával még valakit. Kicsit most mindkettő hanyagolva volt, pont ezért örültem író és túratársam lelkesedésének. Remélem valamikor azért sikerül csapatostul is összehozni egy nagy túrát.
Addig is köszönöm a túrát és a szülinapi köszöntést is. Egyetlen dolgot fűznék csak hozzá. Jobb szeretem magam megtalálni és kitaposni azt az utat amin járni szeretnék. Legyen az az életben vagy a kiránduláson.

2015. október 29., csütörtök

Bevittek az erdőbe!

Közös kirándulás 2015.október 23.

Kirándulni voltam. Ezt a mondatot már nem is emlékszem mikor mondtam ki utoljára. Pedig régen mennyit! Szerintem mindannyian voltunk már így. Úgy hogy régen volt valamilyen hobbink, kedvenc sportunk, amibe minden lelkesedését, energiáját beleadtunk gyerekként, aztán egyik napról a másikra abbahagytuk. Nem, feltétlenül azért mert meguntuk, hanem mert másként alakult az életünk, megváltozott a mindennapi rutinunk és a szabad hétvégi óráit is inkább mások osszák be helyettünk. Ezt hívjuk úgy, hogy felnőtté válás? Ha igen, akkor én nem kérek belőle! Pedig már benne vagyok nyakig, így a harmadik x-en túl. Szerencsésnek mondhatom magamat, mivel az egész 2015-ös évem úgy alakul, hogy szinte csak azzal foglalkozhatok, amivel akarok, hogy hogyan alakulhatott ez így azt majd egy későbbi posztban leírom. A kirándulás már a sokadik olyan régi kedves elfoglaltságom, ami újra megjelent az életemben. És mi kellett hozzá? Elég volt egy meghívásra igent felelni, a könnyebben kimondható nem helyett. Mindez még nyáron történt és az óta, szinte el is felejtettem, de két hete meghatározásra került a konkrét dátum is: október 23. Vágjunk akkor végre bele! Az időjárás-jelentők kicsit felhős, részben napos időt jósoltak. Cél a Pilis, azon belül, pedig a Rám szakadék, vagy a Holdvirág árok. Végül is hegymenet lett belőle, de ne szaladjunk annyira előre. Milyen ruhában menjek? Ez volt a legnagyobb problémám, mert ugyan régen még tudtam az ilyen alkalmakra mi a dress code, de az utóbbi időkben inkább a business és black tie lett feltüntetve a programjaim meghívóján. Nagy nehezen csak megoldottam, régi túrabakancsom megkapta a mozgósítási parancsát tőlem, kicsit használt farmer és könnyű kabát került elő a szekrényből, zsebeiben pedig kesztyű és sapka várta az utat. Ez ugyanazon sapkám, mely a kirándulás másnapjának hajnalán egy kellemetlen szituációt és egy nagy felismerést okozott nekem. A részleteket ebben a posztban megismerhetitek. Korai kelés, szendvicskészítés és pakolás színesítette meg az ünnepi hétköznap reggeli rutinját, aztán irány a tömegközlekedés. Ki a városból! A héven csatlakozott hozzám a túratársam, aki több is ennél, de erről majd később. Pomázról volánbusszal vitt tovább az utunk, egészen a Csikóváraljai turistaházig és onnan indult a szerencsére nem erőltetett menet a Kis- és Nagy Csikóhegy tetejére. Túratársam szerencsére gyakorlott kiránduló, gyerekkora óta sok időt tölt a szabadban. Belépve az erdőbe előtörtek belőlem a régi emlékek: az erdő hangjai, illata és tapintása felidézte bennem, hogy miért is szeretem úgy a természetet. Azt a természetet, mely szinte minden pillanatban érzékelteti veled:
„Ez itt most az én birodalmam és te csak egy nagyon apró kicsi lény vagy, úgyhogy jó vigyázz mit teszel és hova lépsz!” 
Ez a figyelmeztetés jelent meg minden az erdő apró rezdülésében: a meredek hegyoldalban a hirtelen lábad alatt megmozduló kődarabban, az előre nem láthatóan szúrós ágban mibe kapaszkodni akarsz, vagy éppen a hirtelen előtted megmozduló kőnek látszó varangy személyében. Mely utóbbi elől társam a hátam mögé menekült. A kidőlt vagy tőben kettétört faóriások szintén arra figyelmeztetik az erdő túrázóit, hogy itt bizony hatalmas, nálunk sokkal erősebb, hatalmasabb erők munkálkodtak. De a mi kirándulásunk békés volt, az erdő szelleme vigyázott ránk. A Tölgyikreknél álltunk meg ebédelni. Sajnos a két egymásba kapaszkodó fát kidöntötte egy vihar, így az most, mint egy ősi dinoszaurusz csontváza terül el, azon a területen, ahol korábban turista padok és székek voltak. Falatozás közben tettem fel túratársamnak a nagy kérdést, hogy elkezd-e velem egy társas-blogot írni. Igent mondott, így a részletek felületes megbeszélése után meg is alakult a mi kis „szerkesztőségünk” és így lett Eliza egyben a blog szerző-társam is. Bár a pezsgőzés elmaradt, a megalakulást megünnepeltük egy kis borozgatással. Ennek köszönhetően, kicsit könnyedebb lett a hátizsákom, ami megkönnyítette a délutáni gyaloglást. Mivel a délelőtt két és fél hegyet másztunk meg, úgy döntöttünk, hogy a délutáni túra inkább vízszintes, vagy lehetőleg lefele haladós legyen. Pilisszentkereszt felé vettük az irányt, ahova is napnyugtára meg is érkeztünk. Összesen körülbelül 18 km tehettünk meg a túra során. Volánbusszal visszajutottunk Pomázra, onnan pedig Hévvel a nemzeti ünnepet ülő fővárosba. Kellemesen elfáradtunk mind a ketten, pont, úgy ahogy terveztük, a túra végére jött a beájulás. A kb. 20 évnyi kihagyás után azt tudom mondani, hogy ennél jobb újrakezdést a kirándulásoknak nem is kívánhattam volna. Megfelelő időjárás és nagyszerű társaság kísérte végig a napomat. Mit is kívánhatnék még? Hát folytatást! Hasonló élményekkel és a szerkesztőség második összejövetelével, ha minden igaz, akkor november 7-én.

2015. október 28., szerda

Mutato nomine de te fabula narratur (Mert kicserélt névvel ugyan, de rólad szól a mese)

Hát igen. Vágjunk akkor bele. Nos volt már pár blogom. Olyan, amit töröltem, olyan, ami jelenleg szünetel, meg egy olyan, ami ugyan mostanáig szünetelt, de szeretném pótolni az elmaradt írásokat. Próbálkoztam történetírással is elég sokszor, de úgy éreztem a publikáláshoz nem elég jók. Szerzőtársammal ellentétben sosem tanultam írni, én csak úgy hasra ütés szerűen csinálom. Talán ezért is akadoztak a blogok. Meg mert gépelni kell. Azt utálok. Naplóként kismillió könyvet teleírtam, de hogy én azt mind legépeljem ami a fejemben van? jó ég! :)
Ja igen a bemutatkozás. Követem az előttem járó példáját, és nem kezdek hosszas mesélésbe. Majd megismertek. Addig is útravalónak egy kedvenc idézetem: "Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha... Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat."

Beszéljek magamról?

Nos, igen! Ez az a pont, amely szinte minden kezdő blog készítőt először megakaszt. Mi az, amit el akarok mondani magamról, mi az, ami titeket érdekelne és ezen információk közül mi az, ami egyáltalán fontos. Szinte semmi és mégis minden! Akkor most írjak le mindent vagy maradjon egyelőre minden titok? Választhatok így is úgy is, de ahogy én most fogok, hogy nem választok. E helyett beillesztem egy korábbi bemutatkozásomat, még az újságírói iskolás időkből: „Jelenleg munkanélküli Parker toll és gazdája keresi, helyét a Világban. Lehetőleg egy olyat sarkot, ahol nyugalomban alkothat, ha úgy akarja addig, míg ki nem fogy a tinta a pennájából.” Nos, jelenleg úgy látom, hogy itt a szerzőtársam, Eliza, mellett megtaláltam! Jelenleg érjétek be ennyivel.