Kirándulni voltam. Ezt a mondatot már nem is emlékszem mikor mondtam ki utoljára. Pedig régen mennyit! Szerintem mindannyian voltunk már így. Úgy hogy régen volt valamilyen hobbink, kedvenc sportunk, amibe minden lelkesedését, energiáját beleadtunk gyerekként, aztán egyik napról a másikra abbahagytuk. Nem, feltétlenül azért mert meguntuk, hanem mert másként alakult az életünk, megváltozott a mindennapi rutinunk és a szabad hétvégi óráit is inkább mások osszák be helyettünk. Ezt hívjuk úgy, hogy felnőtté válás? Ha igen, akkor én nem kérek belőle! Pedig már benne vagyok nyakig, így a harmadik x-en túl. Szerencsésnek mondhatom magamat, mivel az egész 2015-ös évem úgy alakul, hogy szinte csak azzal foglalkozhatok, amivel akarok, hogy hogyan alakulhatott ez így azt majd egy későbbi posztban leírom. A kirándulás már a sokadik olyan régi kedves elfoglaltságom, ami újra megjelent az életemben. És mi kellett hozzá? Elég volt egy meghívásra igent felelni, a könnyebben kimondható nem helyett. Mindez még nyáron történt és az óta, szinte el is felejtettem, de két hete meghatározásra került a konkrét dátum is: október 23. Vágjunk akkor végre bele! Az időjárás-jelentők kicsit felhős, részben napos időt jósoltak. Cél a Pilis, azon belül, pedig a Rám szakadék, vagy a Holdvirág árok. Végül is hegymenet lett belőle, de ne szaladjunk annyira előre. Milyen ruhában menjek? Ez volt a legnagyobb problémám, mert ugyan régen még tudtam az ilyen alkalmakra mi a dress code, de az utóbbi időkben inkább a business és black tie lett feltüntetve a programjaim meghívóján. Nagy nehezen csak megoldottam, régi túrabakancsom megkapta a mozgósítási parancsát tőlem, kicsit használt farmer és könnyű kabát került elő a szekrényből, zsebeiben pedig kesztyű és sapka várta az utat. Ez ugyanazon sapkám, mely a kirándulás másnapjának hajnalán egy kellemetlen szituációt és egy nagy felismerést okozott nekem. A részleteket ebben a posztban megismerhetitek. Korai kelés, szendvicskészítés és pakolás színesítette meg az ünnepi hétköznap reggeli rutinját, aztán irány a tömegközlekedés. Ki a városból! A héven csatlakozott hozzám a túratársam, aki több is ennél, de erről majd később. Pomázról volánbusszal vitt tovább az utunk, egészen a Csikóváraljai turistaházig és onnan indult a szerencsére nem erőltetett menet a Kis- és Nagy Csikóhegy tetejére. Túratársam szerencsére gyakorlott kiránduló, gyerekkora óta sok időt tölt a szabadban. Belépve az erdőbe előtörtek belőlem a régi emlékek: az erdő hangjai, illata és tapintása felidézte bennem, hogy miért is szeretem úgy a természetet. Azt a természetet, mely szinte minden pillanatban érzékelteti veled:
 |
| „Ez itt most az én birodalmam és te csak egy nagyon apró kicsi lény vagy, úgyhogy jó vigyázz mit teszel és hova lépsz!” |
Ez a figyelmeztetés jelent meg minden az erdő apró rezdülésében: a meredek hegyoldalban a hirtelen lábad alatt megmozduló kődarabban, az előre nem láthatóan szúrós ágban mibe kapaszkodni akarsz, vagy éppen a hirtelen előtted megmozduló kőnek látszó varangy személyében. Mely utóbbi elől társam a hátam mögé menekült. A kidőlt vagy tőben kettétört faóriások szintén arra figyelmeztetik az erdő túrázóit, hogy itt bizony hatalmas, nálunk sokkal erősebb, hatalmasabb erők munkálkodtak. De a mi kirándulásunk békés volt, az erdő szelleme vigyázott ránk. A Tölgyikreknél álltunk meg ebédelni. Sajnos a két egymásba kapaszkodó fát kidöntötte egy vihar, így az most, mint egy ősi dinoszaurusz csontváza terül el, azon a területen, ahol korábban turista padok és székek voltak. Falatozás közben tettem fel túratársamnak a nagy kérdést, hogy elkezd-e velem egy társas-blogot írni. Igent mondott, így a részletek felületes megbeszélése után meg is alakult a mi kis „szerkesztőségünk” és így lett Eliza egyben a blog szerző-társam is. Bár a pezsgőzés elmaradt, a megalakulást megünnepeltük egy kis borozgatással. Ennek köszönhetően, kicsit könnyedebb lett a hátizsákom, ami megkönnyítette a délutáni gyaloglást. Mivel a délelőtt két és fél hegyet másztunk meg, úgy döntöttünk, hogy a délutáni túra inkább vízszintes, vagy lehetőleg lefele haladós legyen. Pilisszentkereszt felé vettük az irányt, ahova is napnyugtára meg is érkeztünk. Összesen körülbelül 18 km tehettünk meg a túra során. Volánbusszal visszajutottunk Pomázra, onnan pedig Hévvel a nemzeti ünnepet ülő fővárosba. Kellemesen elfáradtunk mind a ketten, pont, úgy ahogy terveztük, a túra végére jött a beájulás. A kb. 20 évnyi kihagyás után azt tudom mondani, hogy ennél jobb újrakezdést a kirándulásoknak nem is kívánhattam volna. Megfelelő időjárás és nagyszerű társaság kísérte végig a napomat. Mit is kívánhatnék még? Hát folytatást! Hasonló élményekkel és a szerkesztőség második összejövetelével, ha minden igaz, akkor november 7-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése