2018. december 9., vasárnap
Nekem bejött - November
2018. november 25., vasárnap
Kreativitás
A héten lefestettem egy dobozt. És ez, bár max egy óra volt, az is csak azért, mert a két réteg között a száradásra vártam, feltöltött energiával. Nagyon hiányzik az alkotás. Ez a hét tanulsága. És az, hogy keresnem kell valami időbeosztást, amibe minden belefér. Mi ez a minden? Hát egyrészt Kispocak és Christian. Aztán az egyetem, mellette be kell fejeznem a lakberendező tanfolyamot, mert már csak a vizsga hiányzik. Nem szeretnék kicsúszni a határidőből. A bloggal is szeretnék kicsit intenzívebben foglalkozni. Vagy legalább betartani, amit ígértem. Az egyetemhez tartozik egy nyelvtanfolyam, bár az csak jövőre. És akkor vannak a kreatív dolgaim. Bár helyem sajna még nincs hozzá. De majd egyszer. Ja és az extra dolgokról még nem is beszéltem. Mint például az autó probléma, vagy a laptop, ami elromlik. Vagy bármi, amitől fogja magát a hetem és eltűnik, mert hirtelen jön és átveszi a terepet.
Ha már a kreatívkodásról (van ilyen szó?) volt szó készültem néhány dologgal, amiket én csináltam. A doboz, ami jobban sikerült, mint a múltkori, bár azt ragasztottam, ezt meg festettem. Szerintem szép lett. Legalábbis arra jó, amire szántam. Hogy a polcon egy kupac számlát tároljak benne és mégse csúnya cipős doboz kinézete legyen.
2018. november 18., vasárnap
Tanulom az autókat
Szóval ez a hét arról szólt, hogy hol és milyen autót lehet kapni, használtat vagy újat, ha az előbbi, akkor milyet? Anyuék autójából a tanulság, hogy szerelő nélkül használtat ne! Közben kezdem felismerni a különböző márkákat, egy csomó kritikát, vélemenyt nézünk és olvasunk. Van egy, ami tetszik. Holnap még tüzetesebben is átnézzük. Barátkozunk a méreteivel. Úgy hívják Lodgy és a Dacia gyártja. Kicsit szimpla, de arra, hogy elvigyen egy családot kényelmesen A-ból B-be, arra tökéletesnek tűnik. És az ára is baráti. Íme:
2018. november 7., szerda
Filofax by me
2018. november 4., vasárnap
Nekem bejött - Október
2018. október 14., vasárnap
Egy hónap meg egy fél
Megint csúsztam ezzel a fejezettel. Kivételesen az a mentségem, hogy új telefonom van, amire sehogy nem tudtam a blog alkalmazását letölteni. De megoldom másként. Ettől függetlenül változtatás nélkül teszem közzé ezt a fejezetet.
Ma egy hónapja született Kispocak. Ezalatt a hónap alatt rájöttem, hogy rossz anya vagyok. Legallábbis a bezzeganyák szerint. Meg arra is, hogy ez engem mennyire nem érdekel. Mostmár, mert először sok álmatlan éjszakát, sírást és ilyesmiket okozott. Szerencsém van a családommal, mert nem hagytak belesüppedni a depresszióba. Bár nem voltam az, lehettem volna.
Hogy miért vagyok rossz anya? Hát először is, mert császárral szültem. Az egy dolog, hogy eredetileg is ez volt a terv, az meg a másik, hogy mivel Kispocak nem fordult meg, így muszáj is lett. Utólag mondjuk elgondolkoztam rajta, hogy miért is kellett ez nekem. Amikor a nem császáros anyukák csak úgy ugráltak a csecsemő osztályon. Legalábbis hozzám képest. Három hét kellett, hogy ne feszüljön meg a sebem minden mozdulatra, leessenek a hegek és tudjak rendesen zuhanyozni, ne csak a sebet kerülgetve.
Aztán ott van még az, hogy a kórházban felfáztam, ami miatt antibiotikumot kaptam, ami kiütött Kispocakon. Magyarul pöttyös lett. Ezért nem is tudtam szoptatni csak az első héten. Már amennyire, mert az is kevés volt. Most meg már semennyi sincs. Tehát szörnyű anyaként tápszert adok neki. Mondjuk legalább nem hagyom éhenhalni. Na nem mintha akarnám, csak amikor megpróbáltam pár dolognak utána olvasni, akkor állandóan abba a szilárd hitbe ütköztem, hogy a tápszer az ördög találmánya. Nem tudom akik ebben hisznek azok adott esetben ha a másik verzió egy éhes és síró gyerek lenne, akkor hagynák sírni, vagy ördög ide vagy oda megetetnék tápszerrel? Persze nem cumisüvegből, mint én teszem, hanem bármi másból. Ez is egy rossz pont az anyaságomon. Amúgy azt, aki szerint egyszerűbb így megnézném hogyan csinál tápszert fél kézzel, mert a másikban egy éhes, síró babát dajkál éjjel fél háromkor. Persze sehogy, mert aki bezzeg anya, az együtt alszik a babával és álmában is megszoptatja.
Ja tényleg mi együtt sem alszunk. Kispocaknak saját szobája és ágya van, és ott is alszik. Napközben néha a hintájában. Bár volt olyan éjszakánk, hogy elgondolkodtam azon, hogy leveszem a hálózsákom a túracuccok közül és a kisasszony szobájában alszom. Csak hogy ne kelljen annyit rohangálni. De biztos kilóméter hiányom van, mert nem tettem. Helyette elbeszélgettünk Kispocakkal és pár napja átalussza az éjszakát. Így kivételesen én is aludtam egyhuzamban hat órát. Ami nem árt ha másnap egyetemre kell mennem.
Ja igen a már megszámlálhatatlan szög mellé még egy a koporsóba. Heti háromszor van órám az egyetemen, igaz az első pár héten nem kellett bejárnom. De most már kell. Így akkor a nagyszülők vigyáznak a kisasszonyra.
Ez a bejegyzés akár a kritika címke alá is kerülhetne, mert a neten, meg máshol fellelhető tökéletes anya kép kritikája. Egyrészt senki nem tökéletes. Másrészt mindenki az. A maga módján. Nekem csak három hétbe telt elfogadni a helyzetet, a helyén kezelni a dolgokat és megnyugodni. Ebben sokat segített, hogy a múlt héten hónapok óta először teljesen nyugodtan besétáltam az egyetemre ügyintézni egyedül. És a tudat, hogy mostantól lesz három napom, amikor megtehetem, sőt meg is kell tennem, ugyanezt sokat dobott a hangulatomon. Ezt receptre írnám fel a friss anyukáknak. Gyerek nélkül mozduljon ki pár órára valahova.
Kispocaknak a legjobb anyukája van. Mert szeretem, mert nyugodt vagyok (többnyire), mert a legjobbat akarom neki. És a legjobb családja. Mert mindenki rajong érte. Ennél több nem is kell.
2018. október 6., szombat
Heti pozitívumok 40. hét
Bár kezdtem teljesen kiborulni az alváshiánytól a hét közepén, mostanra kicsit jobb lett a helyzet. Gondolom ez annak is köszönhető, hogy Kispocak kezd átállni a nappal többször eszek, cserébe éjjel többet alszom periódusra. Ez nekünk jó, kevesebbet kell felkelni éjszaka. Emiatt kezdem megérezni mennyit ér egy-két órával több alvás.
Ami még feldobta a hetet az nem is tőlünk függő dolog. Egész egyszerűen hétvégére gyönyörű lett az idő, amit kihasználva pénteken és szombaton is sétáltunk egy hatalmasat. Csodálatos volt a Dunapart még félig zölden, de már hulló levelekkel. És hármasban beszélgetve töltöttük a délutánt kis boldog családként. Kezd kialakulni a hétköznapokra is egy rutin, nem csak fáradtan sodródunk az árral.
2018. szeptember 24., hétfő
Kispocak itthon
Rögtön az első héten sem sikerült tartani a megígért bejegyzéseket. Nézzétek el nekem. Amikor azt hittem lesz időm írni, akkor leginkább örültem, hogy élek.
Szeptember 14-én bementünk a kórházba, és 17-én jöttünk haza immár egy fővel kibővült családként. A kórházi tartózkodás felkerül az eddigi legrosszabb élményeim listájára. Cserébe van egy gyönyörű kislányom, akire ha ránézek elolvadok.
Lassan kezdünk belerázódni a dolgokba. Utolérni magunkat a teendőkkel, és nem elfelejteni mit is kell csinálni. Bár ha Kispocak felsír hajnalban hol a párnát, hol a paplant, hol Christian-t kezdtem el simogatni félálomban, hogy megnyugodjon. Persze nem jött be a dolog. Illetve a párna biztos megnyugodott, Kispocak nem igazán. Aztán van olyan frusztráló dolog, mint a köldökcsonk, ami csak nem akar lepottyanni. Pedig akkor sokkal bátrabban nyúlnánk hozzá fürdetéskor is.
Tehát van egy édes kis gombóckánk, aki felforgatta az életünk. Ezt mondjuk egyikünk se bánja, sőt. Csak így ma volt először olyan nap, hogy tabletet fogtam a kezemben. Mert ami picike szabadidő van, azt mindig szúnyókálásra fordítom.
Nem tettem közzé ezt a bejegyzést, mert még akartam írni hozzá. Végül meggondoltam magam. Azóta eltelt egy kis idő és amit ki akartam írni magamból végül kisírtam. Szerencsére Christian a világ legmegértőbb és legtámogatóbb férje, így nem tartott sokáig a szomorkodás. Persze közben boldogság van, és nagy örömömre az a fránya köldökcsonk is leesett végre. Már nem vagyok olyan elveszett, és kezdem megszokni, hogy fáradt vagyok. Végre talán visszatérünk a normál kerékvágásba.
2018. szeptember 10., hétfő
Újra itt
Nem szeretném törölni a blogot, mint a korábbiakat, annyi emlékünk van ide megosztva. Viszont nagyon félbehagyottnak éreztem. Mivel a mi kis rózsaszín ködünk még mindig nem oszlott fel, sőt egyre sűrűbb, és az életünk, a mindennapjaink amikből ihletet merítenénk is ennek a ködnek a részei nem szeretném folytatni a blogolást. Ebben a formában biztos, hogy nem. Lehet indítok egy kreatív blogot majd pár év múlva, ha helyem is lesz megvalósítani az ötleteimet. Addig is talán visszatérek a naplóíráshoz.
Attól függetlenül, hogy Kispocak miatt átalakultak a terveink ilyen boldognak még sose éreztem magam. Ahogy Christian is sugárzik mellettem. Lassan a kilenc hónap végére érünk, és azt hiszem elmondhatjuk, hogy minden készen várja a kis hercegnőt.
Néhány hete beszélgettünk a blogról, ihletet kaptam az íráshoz. Aztán végül most jutottam el a megvalósításig. Egyelőre csak én folytatom, de majd biztos Christian is kedvet kap hozzá.
Nem ígérek nagyon különleges bejegyzéseket. Pillanatnyilag három dolog körül forog az életem. Az egyik a férjem, a másik Kispocak, a harmadik az egyetem. Mert amit tavaly elkezdtem, azt nem hagyom félbe. Annyit ígérek, hogy heti egyszer írok egy témában valamiről és hétvégén egy összefoglalót a hetünkből.