Lelki káosz

Nem tudtam írni egész héten, pedig már hét elején megvolt egy jó kis ötlet. Aztán hétvégére az ötlet megmaradt, csak mindig halasztgattam, mert teljesen más járt a fejemben. Amit legszívesebben megírnék, de nem lehet. Most még nem, és még egy darabig biztos nem. De mit tehet egy író, ha nem írhatja azt ami a fejében van. Vagy nem ír, vagy addig halogatja az írást amíg nem tud valami másról írni. Majd egyszer minden ilyet leírok egy könyvben.

Ahogy érzem most magam szerintem nem is nagyon menne egy összefüggő poszt. Inkább írok egy kis előzetest. Mikről is szeretnék írni a következő hónapban. Van egy félkész "Hogyan öltözködnék legszívesebben" bejegyzés. Aztán szeretnék az Adventi készülődésről meg a Karácsonyról írni, lesz egy szilveszteri évzáró és egy évkezdő poszt, egy általánosságban a terveimről nem csak a következő évre, és egy arról, hogy mivel is töltöm a délutánjaimat mostanában, meg talán egy rövidke a munkáról. Lesz egy mozis élménybeszámoló, és lehet még egy túra is belefér.

Nekem bejött - November

Sok helyen találkoztam már a pozitív napló fogalmával. Mely szerint jegyezzük fel életünk "hullámhegyeit". Már a társas blog alapötletei között is felmerült bennem valami hasonló. Így született meg a Nekem bejött sorozat, azzal a céllal, hogy összefoglalja az adott hónapom pozitív tapasztalatait. Persze ne gondoljatok valami komoly filozófiai elmélkedésre azokat meghagyom az arra érdemeseknek! Inkább egyszerűen az adott havi kedvenceim.

Sütőtök krém leves

Egyből egy kis furcsasággal indítok. Táplálkozásomat tekintve mindenevő vagyok, mint a vaddisznók. :-) Mégis valahogy a sütőtök kimaradt az életemből. Egyszer nagyon régen sütve kipróbáltam, de nem igazán jött be. Most azonban egy családi próbálkozásnak köszönhetően a tányéromba került és imádtam! Se túl forrón, se túl hidegen - pont ahogy szeretem az ételek hőfokát- pirított zsemlekockával érkezett meg az életembe. Persze sokan hiányolhatják a mentalevelet vagy a tökmagot díszítésnek, de hát az előbbi a mi háztartásunkban nincs, utóbbit pedig ki nem állhatom.A leves selymes és kicsit borsos ízével azonnal elvarázsolt (kicsit fogytam is tőle) nem is csoda, hogy azonnal kitört belőlem: Kérek még!

Dan Millmann: A békés harcos útja – könyv

Könyv vagy filmadaptáció, ki-ki kedve szerint fogyasztja. Én a filmet láttam előbb, már sok-sok évvel ezelőtt. Bár csak részben értettem meg akkor, mégis nagyon mélyen megérintett, mivel a főszereplő kicsapongó életstílusa nagyon hasonló volt az akkori életemmel. Nem is beszélve az állandó teljesítménykényszerről, melynek való megfelelés által én is úgy gondoltam annak idején, hogy az majd boldoggá tesz. Ma már ezt egészen másképp látom, az életstílusom sem olyan már mint régen. A könyv teljesen véletlenül került most a kezeim közé. Nem bírtam letenni, még a munkahelyen sem, így sok konfliktust okozott köztem és a főnököm között is :-)






"Ufó" irodai szék

Szintén egy munkahelyi történet. Szeretheti-e az ember a munkája tárgyát? Esetemben ez a kérdés egy új feladattal kapcsolatban merült fel: kb. 100 darab irodai forgószéket kellett összeszerelnem (persze mondanom sem kell, hogy ez nincs benne a munkaköri leírásomban) a szokásos feladataimon felül. Mégis több okból is ez egy kellemes élménynek bizonyult. Egyrészt változatosságot vitt az unalmas számítógépes munkával telő munkaidőbe, aztán az igazán könnyű összeszerelhetősége miatt szinte repült, a máskor csigatempóban vánszorgó, munkaidő. Végül pedig jól esett azt látni, hogy a kollégák hogyan tudnak örülni egy új széknek. Úgy éreztem magam mint egy novemberi Mikulás (bőven kielégíthettem az ajándékozási kényszeremet így karácsony előtt) Kár hogy nekem nem jutott egy sem!

Kontaktlencse

Soha nem próbáltam korábban. Egyrészt mert, nem ismertem szinte senkit, aki hordott volna, másrészt pedig soha nem volt gondom a szemüveg viselésével. Persze ha visszanézem korábbi képeim, akkor fogom a fejem, hogy hogy tudtam olyan csúnya szemüvegeket hordani. Úgy tűnik öreg koromra hiú leszek? A szokásos szemvizsgálatra tartottam éppen, amikor egy hónapokkal korábbi beszélgetés jutott eszemben, miszerint kipróbálhatnám a kontaktlencsét. Miért is ne? Hiszen az utóbbi időben egyre többször volt útban a szemüveg a fejemen munka közben. Szó szerint beleakadtam a sarkával mindenhova vagy levertem a fejemről. Új szemüveget nem akartam volna csináltatni, hiszen a szemeim nem romlottak, viszont változtatni szerettem volna valamit! Ideális megoldásnak tűnt. A megrendelés után pár héttel meg is volt a próba. És hát tetszett a dolog, sőt a szakember szerint elég ügyesen bántam a kis szilikonszemecskékkel. Abban maradtunk, hogy kipróbálom véglegesen is, így elvittem a próba darabokat kipróbálni. Folytatás decemberben!

Autopiaci ámokfutás

A már korábban megírt egyenlet megoldásához szükségem van információkra. Ezek felkutatásával telt az elmúlt időszak. Az ingatlanok keresésébe szerencsére becsatlakozott egy-két családi barát, így tehermentesítve minket. Előre is köszönet nekik. Az elmúlt héten körutat tettem különböző autószalonokban. Igen tudom, hogy itt most elvesztem a hölgyolvasóink nagy részét, de azért igyekszem a száraz adatok felsorolása nélkül elmondani a történteket. Rögtön össze is foglalom milyen tapasztalataim voltak ezen az igen sűrű előző héten.

Kezdődött ez a hét az előző vasárnap, mikor is éppen egy cuki kis lakást néztem meg Zuglóban és a házzal szemben volt egy Fiat szalon. „Na, itt az alkalom, hogy elkezdjem az autókról is összeszedni az infókat (milyet lehet kapni, mennyiért, milyen színű, felszereltségű stb.)” - gondoltam, megfelejtkezve arról, hogy „pártunk és kormányunk” elrendelte a vasárnapi zárva-tartást. Mivel sem időm, sem energiám, sem kedvem nincs már oda visszamenni, a lakás is kicsit drága volt nekem és nem is lehetett alkudni az árából, így szegény Fiat konszern viszonylag gyorsan (ajánlat nélkül) kiesett nálunk a mi kis „autótenderünkből”. Bocsi :-(

Ugyan nem az első, de szerintem a legszebb Fiat logo 1904-ből

Következett a második nap, a hétfő, amikor is a Skoda következett. Mint már régi elégedett fogyasztójuk mentem be hozzájuk, már kilenc éve nyúzunk egy Fabiát. Meg is vagyunk vele elégedve, csak most már úgy gondoljuk, hogy nyugdíjazni kéne szegényt. Így eladósorba kerül majd szegényke. (A poszt megírása óta/alatt meg is szaporodtak a kérőjelöltjei, de az új autó megérkezéséig még egyelőre nekünk van rá szükségünk!) Ugyanabba a szalonba rohantam be munka után, ahol a mostanit vettük. Örömmel láttam, hogy ugyan átkerültek a telepen belül kb. 100 méterrel arrébb, de egy sokkal nagyobb épületet kaptak, ami olyan nagy volt, mint egy repülőgép garázs és fényárban úszott az egész. Már fél hat volt este, így el is kélt a világítás. Benn egy férfi értékesítő fogadott (9 éve egy hölggyel üzleteltünk), akivel meg is voltam elégedve, megmutatta a bemutató autót, minden kérdésemre válaszolt és egy kiváló minőségű brossurát nyomott a kezembe. Elnézést is kértem tőle, hogy csak ilyen későn sikerült bejutnom hozzájuk, és a sok kérdésem miatt neki aznap egy kicsit túlóráznia kellett. Ez utóbbit csak azért tudom, mert szó szerint ránk oltották a villanyt a szervizes kollégái. Az új Fabia nagyon bejött (bár olyan zöld szín nem volt, amilyet a család szeretne), viszonylag nagy a csomagtartója, kicsit talán magas az ára, de mivel már jól ismerem a modellt, így véleményem szerint elől lesz a versenyünkben :-)

Bárcsak ma is ezt a szépséget látnánk az autónk orrán

Kedden, megint csak a munka után tudtam berohanni valahova, ugyanúgy sötétben, olyan fél hat magasságában egy Ford kereskedés következett. Hát itt sem tolongtak az értékesítők. Szintén férfi, szintén jól felkészült, teljes körűen kiszolgált a brossúra itt is kifogástalan. Zöld színű autó itt egyáltalán nincs. A bemutató autó (Fiesta) kipróbálása során adódott egy-két kínos szituáció. Az még hagyján, hogy nem láttam ki az autóból hátra fele (bár a későbbiekben több autóból sem láttam ki rendesen hátra fele a széles oszlopok és a kis hátsó ablak miatt, úgy tűnik ma már nem kell hátranézni a mai kocsikban), de a hátsó ülést kipróbálva egy milliméteren múlt, hogy ne verjem be a fejem a tetőbe. Erre az eladó azt mondta: „Na látja, még egy ilyen magas ember, mint ön is, elfér a hátsó ülésen!" Erre fel kellett homályosítanom, hogy az én 173 cm-es méretemmel nem számítok magasnak. De a legrosszabb az volt, hogy a vezetőülésben ülve egyszerűen nem értem el a középső konzolt, pedig nincs is rövid karom. Erre már ő sem tudott mit mondani. Ezek szerint Amerikában, ahol tervezték az autót alacsony, de hosszú karú gnómok laknak. A csomagtartó kicsi és nagy a perem, amin át kellene emelni a csomagokat viszont az autó ára kedvező. Összességében nem tetszett, így szerintem nem továbbra sem lesz Ford a családban :-(

     1903-ból származik az első cégér

A szerda szünnap, de ekkor sem maradtam autós élmény nélkül, mivel a  jelenlegi autónkért kellett elmennem, mert szegényke átesett élete negyedik műszakiján, szerencsére görbült az érdemjegye, így még szolgálhat minket egy kis ideig :-) Viszont betelt a forgalmija, amit cserélni kell, így lesz még vele feladat :-(

Ötödik nap, csütörtök: Ma szabadnapos voltam, a rengeteg otthoni ügyintézés után szerettem volna eljutni egy Reanult szalonba. Sajnos e tervem nem jött össze, mivel a család új mosógépét vártuk egész nap, hogy megérkezzen.  A mosógépekkel korábban is összeakadtam már blogírói karrierem során, de ennek a beszerzéséről még írni fogok, mivel nem kicsit bonyolította meg az életemet és tette próbára a messze földről híres végtelen türelmemet  Egy szó és száz: Mosógép van, a franciák meg várjanak rám hétfőig, bár az már az utolsó nap lesz, amit a projektre szántam. :-(

A legelső logóban lévő dupla RR még a Reanult testvérekre utalt

Pénteken egészen sok időt töltöttem el egy kedves német (Opel) márkakereskedésben. Ez egyrészt adódott abból, hogy bevizsgálták a családi autót, hogy mennyit érhet. Úgy tűnik, hogy az autókerekedők és szervizesek nem nagyon sietnek haza péntek délután, mint más normális ember, mert az általuk mondott "erős" fél óra átvizsgálás végül is másfél óráig tartott. Másrészt pedig tovább bonyolódott a családi autópark tendere, mert itt három autótípussal (Corsa, Astra, Meriva) is ki tudták volna szolgálni az igényeinket. Még üdítő és pogácsa is volt, ami abban a pillanatban nagyon jó szolgálatot tett éhes gyomromnak. Itt van zöld szín a palettán csak nagyon sötét. Nagy terek, kissé kemény ülések, alacsony küszöbök a csomagtartóban és baromira versenyképes árak (amikre előre nem készültem fel) Hurrá, még nagyobb fejtörés! Köszönöm Opel :-)

Az Opel a Zeppelin gyártásával is foglalkozott a II. Vh. előtt, erre utal az 1937-es jelvény

A szombati napon már autókat sem bírtam látni, de főleg bármit megadtam volna ha nem látok színeket sem, annyi szín- és szövetkatalógus égette ki a retinámat a hét során. Tehát mindent megtettem azért, hogy minél távolabb tartsam magamtól a témát, még erdőbe is mentem túrázni :-), de sajnos a történet tovább csavarodott és a péntek esti, tulajdonképpeni véglegesnek tűnő döntés teljesen felborult, hála a család autószerelőjének. Így mint a gyilkos, én is visszatérek a tett helyszínére és a jövő hét hétfőn újra indul a körút, immár egyre fogyó türelemmel :-(

Vasárnap: ma a már korábban említett zárva-tartást kihasználva kitérnék egy kicsit azokra a jelöltekre, akik bár szóba jöhetnének mégsem vesznek részt az autóválasztásunkban. A "mi autónk", bár kettőt is elnyűttünk a 90-es években a kis sebes (Swift) elnevezésüből, már rég nem a mi autónk. :-(

A szép múlt

 

Francia autók: nem ismerjük őket, soha nem is voltak még "vendégségben" sem nálunk és nem is szeretnénk megismerni őket az ismeretségi körből hallott sok negatív tapasztalat miatt. Elnézést Citroen és Peugeot! :-(

Majd talán egy másik életben

Egyéb japán autók: oly messziek és oly elérhetetlenek vagytok! Nem is ismerünk senkit akinek ilyen autója lenne, mint ti. Így kedves Honda, Mitsubishi,Nissan és Toyota ég veletek!

Sayonara!

Német autók: ti pedig olyan drágák vagytok a számunkra, hogy el sem tudom mondani. Szóval Audi, BMW, Mercedes,Porsche, Volkswagen ti nem nekünk vagytok szánva! :-(

Auf Wiedersehen!

És végül az olasz kocsik: Alfa Romeo, Ferrari, Lamborghini, Lancia, Maserati. Hát igen ti lennétek az álom! De maradjunk csak a földön. :-(

Ciao!

Megint hétfőre virradt a nap! A tervben egy újabb, de immár egy másik cseh autószalon meglátogatása van, azonban most már egy újabb típus van a célkeresztben. Az amelyet az ősök néztek ki maguknak,  és Rapid névre hallgat. Majd meglátjuk. A katalógusban minden esetre jól mutat. És nem csak ott, hanem élőben is ezüst szürke színben limuzin formában. A többi autóval ellentétben ez mindenkinek tetszett, nekem alkalmam is volt vezetni. A fék eléggé harap, nem hiába hátul is tárcsa van és én meg csak a dobhoz vagyok szokva. A sebességváltó egy precíz szervezetnek tűnik és kézre is áll. Belül kellemes és tágas, a kilátás hátra pedig a szokásos, lehetne egy kicsit jobb, vagy csak megszokás kérdése. Tisztes öreguras limuzinnak néz ki az autó, valami olyasmi, amit gondoltam volna családi autónak egy olyan házaspárnak aki ledolgozott két életet. Mondjuk az ára is ehhez hasonlóan magas, de szerencsére az ősök előző látogatásuk során kialkudtak egy szép kedvezményt, így már belefér a családi költségvetésbe. Kijelenthetem, hogy a tender véget ért és győztest hirdethetünk! :-)

A győztes!

Így sajnos a franciák várhatnak ránk hiába, de szerintem nem vágja földhöz őket, hogy nem náluk lesz vásárolva az autó. Tehát az autópiaci ámokfutás véget ért így 9 nap után, hála Istennek!

Most már csak arra van szükség, hogy megkeressük, hogy hol olcsóbb az autó (mivel közben kiderült, hogy igen jelentős különbségek vannak a szalonok között), le kell előlegezni, ezután indulhat a gyártás, mely azt jelenti, hogy kb. 3-4 hónap elteltével át is vehető lesz majd a vadonatúj családi autó!

Kontra- Beszéljünk egy kicsit…

…a blogírásról. Rég óta olvasgattam blogokat, amikor is az újságíró suliban záró feladatként megkaptuk, hogy egy saját blogot kell létrehozni, legalább 10 bejegyzéssel és saját írásokkal. Te atya úr Isten!- gondoltam. Hogy fog az nekem menni, elvégre is nem vagyok egy internethuszár. (Még Facebook profilom sincs.) Persze aztán megoldódott minden, a blog csak elkészült és ráadásul eléggé meg is tetszett nekem az önkifejezés e formája. Folytatni is akartam, viszont az élet viszont máshogy alakult: Munkahelyváltás a főnököm miatt, magánéleti hullámvölgyek a lányoknak köszönhetően és családon belüli komoly betegségek csak úgy ráadásnak. Így hát a majd megvalósítandó tervek közé került a blogírás. A blog szerkesztésével egyrészt gyakorolni szeretném a suliban tanultakat, hogy ne felejtsem el a megszerzett tudást, másrészt pedig önkifejezés eszközévé kívánom tenni a blog rám eső részét többek között úgy, hogy kipróbálok számomra új dolgokat. A saját felületemen megjelenő tartalom sokszor csak szimpla feszültség levezetésként megnyilvánul nálam. Íráson soha nem gondolkoztam, szerintem nem tudnám megtartani a mű egységességét. Több apró, egymástól eltérő történetből nem tudom elképzelni, hogy egy összeálló művet alkossak. Viszont a blogírást én is csak szívből tudom elképzelni. És hogy mihez van hozzá szükségem? Szinte semmihez! Csak egy témára. És ebből van a legtöbb problémám is. Nagyon sok, néha túl sok is jut az eszembe, találkozom vele nap mint nap és sokszor nem tudom eldönteni, hogy melyik is legyen amelyik kidolgozásra kerüljön. Persze ha lehetőségem van, akkor azonnal kidolgozom legalább a vázlatát, de sokszor az is kukában landol. Jelenleg is 13 db ötlet van feljegyezve a mobilom jegyzettömbjébe, mégis ezt a Csatateres posztot dolgozom ki. És mi az ami hiányzik szinte állandóan? Hát persze, hogy az idő! Nem tudok vele annyit foglalkozni, mint szeretnék. Remélem ez változni fog! Úgyhogy nekem sem könnyű blogot írni és sajnos néha logikátlan és összevissza lesz (bár ezt nem szeretném) és nekem is sokszor csak arról szól, ami a szívemet nyomja.

… a lányokról. Mert ez a téma nekem is nyomja a szívemet. Mert mindegyikük szélsőséges abban, hogy mit akar a férfiaktól. Persze ezzel nem megsérteni szeretném őket, de néha kiborítanak, ahogy néha viselkednek. Hogy hányan voltak idén? Körülbelül 3-4-en. Az egyikük annyira határozott, tudja mit akar, hogy nem is értem minek neki férfi. Jó persze a nyilvánvalón felül. Egyedül egy országot is el tudna kormányozni és abszolút nincs szüksége egy segítő/támogató társra maga mellé. A másik szintén tudja hogy mit akar. Konkrétan a nagy semmit. Nála szintén nem értem, hogy minek neki az ellenkező nem és miért is nem lógat egy táblát a nyakába, miszerint: „Ha akarsz valamit, akkor közeledj én úgyse akarok semmit, de azért gyere és ne csak egy éjszakára maradj!” És végül ott vannak azok, akik nem tudják, hogy mit akarnak. Talán velük nincs is annyi bajom, csak egy kicsit lehetnének határozottabbak, vagy legalább azt döntsék el, hogy hallgatnak-e  valakire, legfőképp magukra. Persze azzal sem lenne baj, ha nem, viszont akkor legyetek türelmesek, adjatok időt a dolgok kialakulásának, mert így vagy úgy, de valahogy elrendeződik az utatok! Úgyhogy lányok, asszonyok! Engedjétek, hogy mellettetek a férfi annak is érezhesse magát! Ne csak egy lelki szemetesként, amibe az aktuális bánatodat dobhatod vagy egy bokszzsákként, amibe jó néha belepüfölni!   

Matekos nosztalgia

Valahogyan soha nem jöttem ki jól a matematikával. Én szerettem volna szeretni, de nem tudtam, mivel soha nem ment! Mindig is azt hittem, hogy jól megy: a kismillió dolgozat és zárthelyi megoldása - innen utólag nézve- olyan könnyedén ment, mint, ahogy egy kellemes semmittevéssel teli nyári délután röppen el (Sokat adnék mostanság egy olyan délutánért!). Csak hát az érdemjegyek nem mutatták azt, amit mindig éreztem. Matekzseni tehát nem vagyok, maximum a gondolataimban. Mostanság is egy viszonylag egyszerű matek feladatot kellene megoldanom. Ki kellene jönni az adott keretből. A számokkal most inkább nem untatnálak titeket. Abból, amit a telekért kaptunk vételárként. (A megemlékező posztomat pár napja már olvashattátok.) Venni kellene belőle egy kis családi házat vidéken a szüleimnek, valamilyen „lyukat” nekem itt Pesten, két autót és felújítani egy lakást! Egyszerűnek tűnik. Hát nem az, mivel folyamatosan változik az egyenlet egyik oldala. És sajnos nem az összeg oldala, az csak folyamatosan fogy. Ennek az egyenletnek a megoldásával telnek manapság a mindennapjaim. Futkosok ingatlanok és autók után (mely utóbbira max. egy hetet szánnék). Édes teher. Gondolhatják sokan. Persze nem akarja az ember elkótyavetyélni a kvázi örökségét, meg az anyukája pénzét. Úgy hogy megteremti vele egy házaspár időskori életét és elindítja egy fiatal saját életét. Kimerítő egy feladat az biztos, viszont cserébe egy csomó új élmény ér és jó pár új embert is megismerek, lehet, hogy csak rövid időre például, míg megnézem az eladásra kínált lakásukat kb. 20-30 perc alatt. A régi kellemes biztosítós emlékeket juttatja ez eszembe. Akkor, mint biztosítási ügynök jártam a várost és ismertem meg vadidegen embereket. Érdekes, hogy akkoriban én „tukmáltam” rájuk a portékámat, most pedig mindezt fordítva élem meg. Az autószalonos látogatásaim pedig a régi értékesítési oktatásokat juttatják eszembe, melyeken az emberek tudatos meggyőzését előbb nekem tanították, majd később én tanítottam másoknak. Mindenesetre fura érzés számomra az, hogy most engem szolgálnak ki és nem nekem kell másokat. Csak hátra dőlők és ugyanazt mondom, mint a Micsoda nő című filmben: „Kápráztasson el!” Mindösszesen annyi a félelmem, hogy nem sikerül majd kitennem az egyenlőségjelet a két oldal közé! Hogy ez mennyire sikerült ez projekt, arról majd még írok nektek.  

Ez egy pocsék nap

Tegnap. Felkelek reggel, belebújok a mamuszomba meg a köntösömbe, és kelletlenül tudomásul veszem, hogy még a hajam is fáj. Igen tud olyat, de meg ne kérdezzétek hogyan. Az egyetlen ami feldobta a napom az az esti német órám volt. Akármennyire is lelkesedem érte, az már túlzás, hogy a napom fénypontjának mondjam. Éjjel meg nem bírtam aludni.

Ma. Kicsit elaludtam, aminek következtében el is késtem, már nem először a héten. Nem gondoltam, hogy a tegnapinál lehet rosszabb nap, de a hasogató fejfájás se ígért sok jót mára. Aztán rájöttem. Mármint arra, hogy mitől vagyok egy hete zombi. Igen igen attól amit még mindig tabuként kezelnek mindenhol. És ami ma szépen meg is jött. Ha lehetne én simán mindenkinek adnék az első napra egy nap szabit, mert így csak hisztis, nyűgös, fejfájós, minden bajom van és még görcsölök is munkaerő vagyok. Ami nem túl hatékony. Különben is legszívesebben egész nap pizsamában dekkolnék az ágyban egy melegítős párna meg egy üveg nutella társaságában. Tényleg lehet karácsonyra nutella gyárat kéne kérnem amilyen ipari mennyiségben tudom fogyasztani. Lassan már vér helyett is az folyik az ereimben. Ilyenkor mindenki hagyjon békén akinél nincs valami csoki, vagy csípős csipsz, mert az a másik nagy kedvenc. De a nutellás pattogatott kukorica is finom.

Persze munkanap van, meg délután könyvet kell vennem németre, meg elugrani egy karácsonyi ajándékért, és a volt munkahelyemre is egy papírért. Amikor legszívesebben otthon gubbasztanék. A munkanappal nem tudok mit kezdeni, de a többi dolgom holnap is megvár. És holnap már péntek, és csak fél napot vagyunk, úgyhogy happy van/lesz. :)

Home, sweet home

Az előző kellően depresszív hangulatú bejegyzés után nem bírom, hogy ne írjak egy álmodozósat. Mert azt nem vehetik el, hogy álmodozzunk, tervezgessünk. Egyszer még a másik blogomon ígértem egy lakberendezős cikket. Na ez nem az. Illetve nem egészen. Ugyanis azt szeretném megmutatni, hogy én milyennek képzelem álmaim lakását. Elhelyezkedését tekintve, hogy ez a lakás majd hol lesz, azt még nem tudom. Csak azt, hogy egyszer a nem is olyan távoli jövőben az enyém lesz.

Szóval hajrá, kaptok jó sok képet :)

Kezdjük talán az elején és haladjunk befelé. Szóval milyen típusú házban is szeretnék én élni? Szeretem a régi stílusú tégla építésű házakat, főleg ahol van manzárd rész. De főleg jó nagy ablaka legyen.

 

Ha tovább haladunk, akkor a bejárati ajtó a következő, majd az előszoba. Előbbi mindenképpen színes, utóbbi pedig pici. 

Egy nappali, ami egybe van nyitva a konyhával. A nappaliban puha kanapé, de olyan, amin a drága vendég aludni is tud, süppedős fotel, könyvespolc, és persze kandalló. A régi házakban van kémény, amit ha lehet használni, akkor egy picike kandalló nekem egy régi vágyam. És persze könyvespolc, meg eldugva egy sarokba egy picike íróasztal. A konyha pedig szintén kicsi, de mindennel felszerelt. Sütő, grill lap, kenyérpirító, főzőlap, mosogatógép, alsó fagyasztós hűtő. A kettőt meg elválaszthatja egy bárpult szerű asztal. Imádom a magas lábtartós székeket, és a magas asztal a főzéshez is kényelmes.

Aztán a fürdőszoba. Káddal természetesen, de lehessen zuhanyozni is. Alaposan kivilágított tükörrel, ami mögött sminkes szekrény van, kis szekrény a takarítószereknek, mosógép, és általában egybe szokott lenni a wc-vel a fürdőszoba. Ami nem baj, de azért valami üvegfallal elválasztanám. Beépített szekrény, amibe eldughatom a dolgaim.

Következő a hálószoba. Amit nem cifráznék túl. Nagy francia ágy és éjjeli szekrény. Az ágy végében meg egy ülőke. 

Végül minden nő álma a hálóból nyíló gardrób. Nem kell óriási, csak szét tudjam szelektálni a ruháim, minden elférjen, és a cipőimnek is legyen helye. Meg a táskáknak, ékszereknek, kendőknek. 

Utólag jutott eszembe, hogy amit mindenképpen szeretnék még, az egy picike erkély, ahova ki lehet ülni olvasni, kávézni, teázni, beszélgetni, vízipipázni. :)

Megemlékeznék.

Mégpedig egy kb. 28x26x27x31 méteres területről. Ez mindösszesen 900 m2-t tesz ki. Majdnem tökéletes négyzet, de ez minket nem érdekelt soha. Kiváló kilátás volt onnan Budapest északi részére illetve a budai oldalon a Pilis keleti szélére, de ez sem érdekelt minket különösebben.

A panoráma

Autóval és tömegközlekedéssel kb. 10 perc alatt el be lehet jutni a városba az Árpád híd budai végéhez, szintén nem volt meghatározó nekünk. Ami viszont az volt a csend és a nyugalom. Az, hogy soha nem volt egy hangos szó sem közöttünk, sem a szomszédságban. Nagyobb balhékról is csak emlékfoszlányaim vannak. Például amikor az egész környék azt beszélte, hogyan verekedett össze két kutya az utcában és vesztette el a fél szeme világát a Gróf nevű német juhász. A szomszédok sem cserélődtek úgy, mint kisbabán a pelenka, legalább 20 éve ugyanazok köszöntek egymásnak. A kb. húsz évvel ezelőtti szomszédcsere is csak azért következett be, mert akkor az önkormányzat kisajátított egy utcának való részt, elvéve legalább 100 m2-t, de ezt is, mint sok más dolgot olyan magyarosan hajtották végre. Mivel a kialakított utca és a régi lejtő között egy orgonasorban ott maradt a régi kerítés, mely a mai napig megtekinthető. De legalább ellátja elegendő vassal az ott élő növényeket.

A kialakított út és a bal oldali bokorban még ott a régi kerítés

Az új utcával pedig új szomszéd is érkezett a már régi mellé. Mindkettejükről és családjukról csak jó emlékeink maradnak meg. Azért ezen annyit finomítanék, hogy a kifejezetten fájó tacskóharapásokat nem szerettem volna megismerni. Szót szeretnék ejteni még a régi tulajdonosról is, akitől vásároltuk, mivel ő tulajdonképpen végig ott volt velünk a 38 év során. Persze nem személyesen, hanem olyan kéthavonta megjelent egy villanyszámla képében, azáltal, hogy nem lett lejelentve a villanyszolgáltatónál, hogy elköltözött. Persze többször próbáltuk bejelenteni, hogy ő már nem lakik ott és mivel már kb. 120 éves lenne, valószínűleg sehol sem. Így hát kedves Nagyné állandó látogatónk volt. Hm. Most hogy így belegondolok, csak nagyon kevés látogatónk volt ott. Ezt a kis idilli helyet a családunk valahogy megtartotta magának. Csak nagyon kevés családi vagy baráti összejövetel jut az eszembe. Bár az is lehet, hogy hívtuk őket csak nem jöttek, mert „messze” van. Némelyiküknek lehet, hogy igaz is volt. Emlékszem keresztanyum egyszer meg is kérdezte, hogy lehet-e oda metróval eljutni. Hát egy hegy tetejére azért elég nehézkesen menne. Úgyhogy ott csak a mi kis családunk múlatta az idejét, legtöbbször tavasz végétől ősz végéig. A rajta lévő kis nyaraló minden igényünket kiszolgálta, soha nem gondolkoztunk abban, hogy házat építsünk rá. Régebben nem is lehetett mást csak nyaralót. 

A kis házikónk

Itt töltöttem tehát a nyaraim, az iskolai szüneteimet és gyerekkorom legtöbb szombatját. Persze a balesetek sem kerültek el. Még tipegőként az első lépéseimet is szinte itt tettem meg, rögtön úgy, hogy lesétáltam a teraszról és három lépcsőfokot estem. Nagymamám már akkor tudta, hogy keményfejű vagyok/leszek, mert csak annyit tett, hogy nyugodtan megjegyezte: „A gyerek leesett a lépcsőn.” Majd, mintha misem történt volna tovább hámozta a krumplit.

Valószínűleg ebbe a kertbe szerettem volna letotyogni

Egy-két évvel később sikerült felnyitni a fejbőrömet kétszer is gyógyulás után közvetlenül, ugyanúgy, ugyanazon szekrénysarok segítségével. Hiába én is meg akartam győződni arról, hogy kemény a kobakom. Aztán sokáig semmi, majd sikeresen felakasztottam magam a kerítésre, melynek nyomát a mai napig viselem a jobb tenyeremen. Ekkora már szállóigévé vált köztem és édesapám között a „Én nem tenném a helyedben, mert nem tudom melyik az ügyeletes kórház!” Ugyanis nála is előfordult, hogy szó szerint saját maga alatt vágta a faágat, máskor széttörött alatta a létra, vagy beleállította a sarokcsiszolót a saját térdébe. Úgyhogy közösen hagytunk egymáson nyomokat, mi és a telek.

Egyike a néhai 100 tő tearózsának

De ennek most 38 év után vége. Már nem tudjuk egymást szolgálni. Ő is elfáradt, mi is és egyszerűen nincs időnk egymásra. Így megváltunk egymástól. Nem ment könnyen, sokan megnézték. Keresték benne a tökéletes négyszöget, a panorámát (mely persze soha nem lesz tökéletes a szomszédos fák miatt), vagy a város közelségét. De valahogy egyiküknek sem tetszett. Az öt hónapos várakozás végére érkezett egy olyan pár, akiket hozzánk hasonlóan ezek mind nem érdekelték, hanem inkább, hogy milyen csend és nyugalom van. Ők lettek az új tulajdonosok. A két kis gyermeküknek remélem legalább olyan sok boldog órát fog adni mint annak idején nekem. Nekünk ez a kis óbudai földterület már csak múlt és a jövő kiindulópontja egyben.

Két nap alatt ennyi maradt :-(

De ez utóbbi egy másik történet és poszt.

Pray for Paris

Igen ma minden erről szólt. És még sokáig fog erről szólni. Eszembe jutott, hogy 2001-ben az amerikai terrortámadás utáni napon az iskolában 1 perces néma csönddel emlékeztünk meg róluk. 12 évesen még nem igazán fogtam fel belőle túl sok mindent. Anyuék folyton a híradót nézték, mondták, hogy milyen sok ember meghalt. De olyan idegen volt, messze történt, mintha csak egy film lett volna. 2005-ben a londoni metrórobbantásokkor nem is emlékszem mit csináltam. Szerintem nyaraltam a nagyimnál, és olyankor hírek közelébe se mentem. Csak véletlenül hallottam ezt-azt.

Az a szokásom hétvégén, hogy reggel még a pihe puha ágyban ébredezés címszóval megnézem a facebook-ot, pár csajos weboldalt, és utána mászok csak elő a szobából. Erre mi fogad ahogy kinyitom a szemem. Mindenhol Eiffel torony. Ráadásul fekete. Nézem mi a pokol történt? Ja pokol. Pontosan az. Reggelizés közben végigolvastam minden fellelhető hírt, aztán híradót is néztem amikor tudtam. Pedig nem is nézek tévét. Aztán elmentünk gyertyát gyújtani a Francia Intézethez. Útközben vettem egy szál rózsát is. És legalább ötvenszer vitatkoztunk össze anyámmal. Nem meglepő, ez a hét ilyen. Vagy csak én vagyok túl érzékeny. El is gondolkoztam, hogy mi itt egymás haját tépjük valami iszonyat apróságért, közben meg mennyien meghaltak, gyászolnak, sebesültek. De nem csak itt, ez a hónap valahogy nem hozott eddig sok jót, kezdve az orosz repülő felrobbanásával, majd a bukaresti tűzvésszel. Az ember kapkodja a fejét, és nem tudja hova nézzen annyi szörnyűség történik. Ezért nem nézek híreket. Csak elszomorodom tőle. Erre jön egy agymosott szervezet, akik még rátesznek, és direkt pokollá változtatnak egy péntek éjszakát.

Csomószor elgondolkoztam azon, hogy ha lehetőségem lenne megkérdezni a nagy diktátorokat, hogy miért ölettek meg annyi embert vajon mit válaszolnának. Persze elvileg tudom az okokat, de arra lennék kíváncsi mi játszódik le ilyenkor a parancs kiadója, és teljesítője lelkében. Hogy lehet valaki annyira fanatista, hogy nem látja meg a vele szemben álló emberben az, hogy ez valaki gyereke, testvére, anyja, apja, felesége, barátja, szerelme. És nem az jut eszébe, hogy a saját mindenkije is állhatna ott.

Vagy én vagyok túl idealista, ha azt hiszem, hogy ez meghatja őket? Nem elsősorban emberek vagyunk? És csak utána bármi más?

Ha egy ember annyira brutális, hogy kiakad tőle az erkölcsi iránytűnk azt mondjuk rá állat. Pedig egy állat nem csinál ilyet. A kutyám felkergeti a fára a macskát, de esze ágában sincs széttépni, csak meg akar védeni a szerinte betolakodótól. Pedig a térdemig se ér. Ettől függetlenül nem eszik macskát, esze ágában sincs a macska után mászni a szomszédba, pláne nem azért, hogy megegye. Jól szocializált kutyaként úgy bohóckodik a többiekkel ahogy csak tud. De persze ha egy nagyobb kutya megugatja fülét farkát behúzva ugrik a nyakamba, hogy védjem meg.

Vadállat. Így is hívjuk őket. De olyat még nem hallottam, hogy egy tucat bengáli tigris egyszer csak gondolt volna egyet, és megölt volna pár száz szibériai tigrist, mert másként nőttek a csíkjaik, vagy mi. Szóval nem állat. Nem tudom milyen névvel illessem azokat, akik emögött az egész mögött állnak. Mert az elkövetők csak bábok voltak egy sakktáblán. Gyalogok, akik pótolhatók. Ez ugyan nem csökkenti a felelősségüket se a bűnösségüket, azonban nem ők jelentik az igazi problémát. Főleg, hogy már halottak.

Nem vagyok szakértő, hozzáértő, vagy akárki. Van véleményem, és elképzelésem is, hogy mi jöhet. Tévedés ne essék nem látok a jövőbe. Az összefüggéseket nézem, ahogy egy régi tanárom tanította. És ezek azt mutatják, legalábbis számomra, hogy Európa addig nem fog tudni fellépni a terrorizmus ellen, az ottani eszme és "állam" ellen, amíg nem lesz egységes. És meg lehet kövezni miatta, de az egységes alatt Európai Egyesült Államokat értek. Eleget háborúztunk már egymás között, épp ideje, hogy vége legyen. Mert bármikor és bárki is jött keletről egymagában egyik ország se volt elég ahhoz, hogy megállítsa. Hunok, magyarok, tatárok, törökök, mind akkor állt meg amikor egy összeurópai sereggel találta szembe magát.

Ejtünk pár könnycseppet, de mégis az élet a világ többi részén megy tovább. Abba bele se merünk gondolni, csak valahol nagyon mélyen, hogy mi lett volna ha ez itt történik, velünk. Arról nem beszélve, hogy megtörténhet. Nem most, lehet, hogy soha, de a gondolatot nem tudod kiverni a fejedből. De hiszen pont ez volt a cél. Hogy tudat alatt befészkelje magát a fejedbe.

Mindig kicsit lázadó voltam, szóval nem hagyom, hogy ezek a gondolatok éjszaka is kísértsenek, így el is búcsúzom, és gyorsan megnézek egy részt a kedvenc sorozatomból. Hátha kicsit kiveri a fejemből azt a sok kérdőjelet.

Öt nő – egy férfi – könyvek- Ebből jó ki nem sülhet!

Pedig mégis! Mégpedig a Jane Austen könyvklub című filmben. A szóban forgó művet Eliza ajánlotta figyelmembe. Egyébként arról sem tudtam, hogy létezik. A címe alapján nem fűztem hozzá sok reményt. Egy könyvklub, filmen? Mégis milyen történet fűzhető hozzá és milyen karakterek játszatók el egy könyvklubban. Először valamilyen reality filmre gondoltam. De szerencsére nem azt kaptam, amire számítottam. A könyvklubban különböző élethelyzetben lévő személyeket sodor össze a sors, illetve nem is igazán a sors, hanem azért segítségre van a női fifika is. Így kerül a csoportba egyetlen férfiként Grigg is, aki először teljesen kirí közülük. A klub tagjai több hónap alatt olvassák végig és beszélik át a híres amerikai írónő, Jane Austin több művét. Hát még mindig nem tűnik valami izgalmasnak. Pedig az. Komoly emberi drámáknak és személyes találkozásoknak lehetünk tanúi, ha letesszük voksunkat a film mellé. A hab a tortán pedig a klub találkozói, mikor is megvitatják nézeteiket az aktuális műről. Eltérő személyiségek révén szinte mindennapossá válik a csipkelődés, odamondogatás. Szinte izzik a levegő, mikor a nemzedéki, világnézetbeli, vagy éppen a nemi ellentétek előkerülnek. Sajnos a szóban forgó műveket nem olvastam, egyet kettő filmfeldolgozásban láttam ugyan, de valahogy nem fogtak meg annyira, mint e könyvklub résztvevőit. A film rendezője, Robin Swicord egyébként inkább forgatókönyvek írójaként keresi kenyerét Hollywoodban, egyre kevesebb sikerrel. Korábbi alkotásai, mint az Átkozott boszorkák 1998-ban, vagy az Egy gésa emlékiratai 2005-ben, még a sikeresebbek közé tartoznak, de a 2008-ban filmre vitt Benjamin Button különös élete már mutatja, hogy talán más foglalkozás után kellene néznie. A szereplőgárda teljesítményéből egyértelműen a Prudie-t játszó Emily Blunt-t és az Allegra szerepében tündöklő Maggie Grace játékát tudom kiemelni. Előbbi zseniálisan viszi színre az erősen gátlásokkal küzdő elhidegült házasságban élő középiskolai francia tanárnő szerepét. Utóbbi jeleníti meg a filmen a fiatalságot, a fesztelenséget a leszbikus még a tanuló, mindent kipróbáló amerikai fiatal személyében, melyre úgy van szüksége a filmnek és a könyvklubnak, mint éhezőnek egy falat kenyérre. Az előbb említettek alapján nem véletlenül e két karakter között alakulnak ki a legparázsabb viták és odamondogatások is. Emily Blunt sokoldalúságát az óta A sorsügynökség Elise Sellassa-ként és a Holnap hátara Ritája-ként is megcsodálhatjuk. Maggie Grace-nek pedig személy szerint tiszta szívvel kívánom azt, hogy lépjen már ki abból az árnyékszerepből, melyet Liam Neeson lányaként a förtelmes Elrabolva filmtrilógiában rá osztottak. A könyvklub további tagjai nem sajnos nem tudták megragadni a figyelmemet. Személy szerint jó volt látni Maria Bello-t a megint filmvásznon, az általa eljátszott magának csak sokára bevallani képes magányos kutyatenyésztő szerepe azonban nem volt túl érdekes. A Kathy Baker által eljátszott Bernadette szintén nem egy figyelmet megragadó karakter a számtalanszor elvált sokat tapasztalt, állandóan kötögető idősebb hölgy szerepében. A könyvklub további két tagja a Grigg-et játszó Hugh Dancy és a Sylviát alakító Amy Brenneman bár elsőre érdekesnek tűnnek, teljesen beleszürkülnek a történetbe. Ellenben a Sylvia hűtlen férjét játszó, a Daniel-t alakító Jimmy Smits-nek sokkal több játékidő és teret adtam volna, mert véleményem szerint napjaink egyik legjobb mexikói származású amerikai színésze. Mindent összevetve, mosolyogva álltam fel a film elől, mivel meglepetést tudott nekem szerezni a nem túl érdekes címe ellenére és beindította bennem az olvasás utáni vágyat. Már pedig ezt a manapság leforgatott filmekből sajnos csak kevésről mondhatjuk el.