Megemlékeznék.

Mégpedig egy kb. 28x26x27x31 méteres területről. Ez mindösszesen 900 m2-t tesz ki. Majdnem tökéletes négyzet, de ez minket nem érdekelt soha. Kiváló kilátás volt onnan Budapest északi részére illetve a budai oldalon a Pilis keleti szélére, de ez sem érdekelt minket különösebben.

A panoráma

Autóval és tömegközlekedéssel kb. 10 perc alatt el be lehet jutni a városba az Árpád híd budai végéhez, szintén nem volt meghatározó nekünk. Ami viszont az volt a csend és a nyugalom. Az, hogy soha nem volt egy hangos szó sem közöttünk, sem a szomszédságban. Nagyobb balhékról is csak emlékfoszlányaim vannak. Például amikor az egész környék azt beszélte, hogyan verekedett össze két kutya az utcában és vesztette el a fél szeme világát a Gróf nevű német juhász. A szomszédok sem cserélődtek úgy, mint kisbabán a pelenka, legalább 20 éve ugyanazok köszöntek egymásnak. A kb. húsz évvel ezelőtti szomszédcsere is csak azért következett be, mert akkor az önkormányzat kisajátított egy utcának való részt, elvéve legalább 100 m2-t, de ezt is, mint sok más dolgot olyan magyarosan hajtották végre. Mivel a kialakított utca és a régi lejtő között egy orgonasorban ott maradt a régi kerítés, mely a mai napig megtekinthető. De legalább ellátja elegendő vassal az ott élő növényeket.

A kialakított út és a bal oldali bokorban még ott a régi kerítés

Az új utcával pedig új szomszéd is érkezett a már régi mellé. Mindkettejükről és családjukról csak jó emlékeink maradnak meg. Azért ezen annyit finomítanék, hogy a kifejezetten fájó tacskóharapásokat nem szerettem volna megismerni. Szót szeretnék ejteni még a régi tulajdonosról is, akitől vásároltuk, mivel ő tulajdonképpen végig ott volt velünk a 38 év során. Persze nem személyesen, hanem olyan kéthavonta megjelent egy villanyszámla képében, azáltal, hogy nem lett lejelentve a villanyszolgáltatónál, hogy elköltözött. Persze többször próbáltuk bejelenteni, hogy ő már nem lakik ott és mivel már kb. 120 éves lenne, valószínűleg sehol sem. Így hát kedves Nagyné állandó látogatónk volt. Hm. Most hogy így belegondolok, csak nagyon kevés látogatónk volt ott. Ezt a kis idilli helyet a családunk valahogy megtartotta magának. Csak nagyon kevés családi vagy baráti összejövetel jut az eszembe. Bár az is lehet, hogy hívtuk őket csak nem jöttek, mert „messze” van. Némelyiküknek lehet, hogy igaz is volt. Emlékszem keresztanyum egyszer meg is kérdezte, hogy lehet-e oda metróval eljutni. Hát egy hegy tetejére azért elég nehézkesen menne. Úgyhogy ott csak a mi kis családunk múlatta az idejét, legtöbbször tavasz végétől ősz végéig. A rajta lévő kis nyaraló minden igényünket kiszolgálta, soha nem gondolkoztunk abban, hogy házat építsünk rá. Régebben nem is lehetett mást csak nyaralót. 

A kis házikónk

Itt töltöttem tehát a nyaraim, az iskolai szüneteimet és gyerekkorom legtöbb szombatját. Persze a balesetek sem kerültek el. Még tipegőként az első lépéseimet is szinte itt tettem meg, rögtön úgy, hogy lesétáltam a teraszról és három lépcsőfokot estem. Nagymamám már akkor tudta, hogy keményfejű vagyok/leszek, mert csak annyit tett, hogy nyugodtan megjegyezte: „A gyerek leesett a lépcsőn.” Majd, mintha misem történt volna tovább hámozta a krumplit.

Valószínűleg ebbe a kertbe szerettem volna letotyogni

Egy-két évvel később sikerült felnyitni a fejbőrömet kétszer is gyógyulás után közvetlenül, ugyanúgy, ugyanazon szekrénysarok segítségével. Hiába én is meg akartam győződni arról, hogy kemény a kobakom. Aztán sokáig semmi, majd sikeresen felakasztottam magam a kerítésre, melynek nyomát a mai napig viselem a jobb tenyeremen. Ekkora már szállóigévé vált köztem és édesapám között a „Én nem tenném a helyedben, mert nem tudom melyik az ügyeletes kórház!” Ugyanis nála is előfordult, hogy szó szerint saját maga alatt vágta a faágat, máskor széttörött alatta a létra, vagy beleállította a sarokcsiszolót a saját térdébe. Úgyhogy közösen hagytunk egymáson nyomokat, mi és a telek.

Egyike a néhai 100 tő tearózsának

De ennek most 38 év után vége. Már nem tudjuk egymást szolgálni. Ő is elfáradt, mi is és egyszerűen nincs időnk egymásra. Így megváltunk egymástól. Nem ment könnyen, sokan megnézték. Keresték benne a tökéletes négyszöget, a panorámát (mely persze soha nem lesz tökéletes a szomszédos fák miatt), vagy a város közelségét. De valahogy egyiküknek sem tetszett. Az öt hónapos várakozás végére érkezett egy olyan pár, akiket hozzánk hasonlóan ezek mind nem érdekelték, hanem inkább, hogy milyen csend és nyugalom van. Ők lettek az új tulajdonosok. A két kis gyermeküknek remélem legalább olyan sok boldog órát fog adni mint annak idején nekem. Nekünk ez a kis óbudai földterület már csak múlt és a jövő kiindulópontja egyben.

Két nap alatt ennyi maradt :-(

De ez utóbbi egy másik történet és poszt.