Kontra- Beszéljünk egy kicsit…

…a blogírásról. Rég óta olvasgattam blogokat, amikor is az újságíró suliban záró feladatként megkaptuk, hogy egy saját blogot kell létrehozni, legalább 10 bejegyzéssel és saját írásokkal. Te atya úr Isten!- gondoltam. Hogy fog az nekem menni, elvégre is nem vagyok egy internethuszár. (Még Facebook profilom sincs.) Persze aztán megoldódott minden, a blog csak elkészült és ráadásul eléggé meg is tetszett nekem az önkifejezés e formája. Folytatni is akartam, viszont az élet viszont máshogy alakult: Munkahelyváltás a főnököm miatt, magánéleti hullámvölgyek a lányoknak köszönhetően és családon belüli komoly betegségek csak úgy ráadásnak. Így hát a majd megvalósítandó tervek közé került a blogírás. A blog szerkesztésével egyrészt gyakorolni szeretném a suliban tanultakat, hogy ne felejtsem el a megszerzett tudást, másrészt pedig önkifejezés eszközévé kívánom tenni a blog rám eső részét többek között úgy, hogy kipróbálok számomra új dolgokat. A saját felületemen megjelenő tartalom sokszor csak szimpla feszültség levezetésként megnyilvánul nálam. Íráson soha nem gondolkoztam, szerintem nem tudnám megtartani a mű egységességét. Több apró, egymástól eltérő történetből nem tudom elképzelni, hogy egy összeálló művet alkossak. Viszont a blogírást én is csak szívből tudom elképzelni. És hogy mihez van hozzá szükségem? Szinte semmihez! Csak egy témára. És ebből van a legtöbb problémám is. Nagyon sok, néha túl sok is jut az eszembe, találkozom vele nap mint nap és sokszor nem tudom eldönteni, hogy melyik is legyen amelyik kidolgozásra kerüljön. Persze ha lehetőségem van, akkor azonnal kidolgozom legalább a vázlatát, de sokszor az is kukában landol. Jelenleg is 13 db ötlet van feljegyezve a mobilom jegyzettömbjébe, mégis ezt a Csatateres posztot dolgozom ki. És mi az ami hiányzik szinte állandóan? Hát persze, hogy az idő! Nem tudok vele annyit foglalkozni, mint szeretnék. Remélem ez változni fog! Úgyhogy nekem sem könnyű blogot írni és sajnos néha logikátlan és összevissza lesz (bár ezt nem szeretném) és nekem is sokszor csak arról szól, ami a szívemet nyomja.

… a lányokról. Mert ez a téma nekem is nyomja a szívemet. Mert mindegyikük szélsőséges abban, hogy mit akar a férfiaktól. Persze ezzel nem megsérteni szeretném őket, de néha kiborítanak, ahogy néha viselkednek. Hogy hányan voltak idén? Körülbelül 3-4-en. Az egyikük annyira határozott, tudja mit akar, hogy nem is értem minek neki férfi. Jó persze a nyilvánvalón felül. Egyedül egy országot is el tudna kormányozni és abszolút nincs szüksége egy segítő/támogató társra maga mellé. A másik szintén tudja hogy mit akar. Konkrétan a nagy semmit. Nála szintén nem értem, hogy minek neki az ellenkező nem és miért is nem lógat egy táblát a nyakába, miszerint: „Ha akarsz valamit, akkor közeledj én úgyse akarok semmit, de azért gyere és ne csak egy éjszakára maradj!” És végül ott vannak azok, akik nem tudják, hogy mit akarnak. Talán velük nincs is annyi bajom, csak egy kicsit lehetnének határozottabbak, vagy legalább azt döntsék el, hogy hallgatnak-e  valakire, legfőképp magukra. Persze azzal sem lenne baj, ha nem, viszont akkor legyetek türelmesek, adjatok időt a dolgok kialakulásának, mert így vagy úgy, de valahogy elrendeződik az utatok! Úgyhogy lányok, asszonyok! Engedjétek, hogy mellettetek a férfi annak is érezhesse magát! Ne csak egy lelki szemetesként, amibe az aktuális bánatodat dobhatod vagy egy bokszzsákként, amibe jó néha belepüfölni!