2021. január 26., kedd

Az elmúlt 10 év

 “Akkor vagy igazán békében magaddal, amikor már nem akarsz elmagyarázni, megértetni, senkivel semmit... sőt, magadnak sem keresel kifogásokat. Csak döntesz, közölsz, mész az úton.”

Ezzel az idézettel zártam le 5 évvel ezelőtt egy bejegyzést, ami igazán jellemezte az addig eltelt nagyjából 5, de inkább 7 évben a hozzáállásom és az elképzeléseimet. Annyi igaz belőle, hogy nagyon érzelemvezérelt ember vagyok, és mindig olyankor támad fel a mehetnékem, ha egy érzelmi hullámvölgyben érzem magam. Kisebb gyerekként, tiniként és kamaszként leginkább a könyvekbe és egy fantáziavilágba menekültem. A felnövés nálam azt jelentette, hogy rájöttem nem elég az olvasmányok, és idővel sorozatok mögé bújnom, mert ott még mindig megtalál a valóság. Fiatal felnőttként ez átváltott külföldi munkakeresés és kiköltözés általi menekvésbe. Összesen háromszor voltam Angliában és egyszer Cipruson. Angliával örök szerelem, de Ciprusra is szívesen visszamennék majd. Szigorúan nyaralni. Persze az állandó utazgatások, próbálkozások miatt itthon sem tudtam hosszabb távon megmaradni egy munkahelyen sem. Nyelvvizsga hiányában sokáig a diplomámat sem kaptam meg, mondjuk nem túl piacképes, de most már kifejezetten hasznos, hogy megvan. Így csak egy szakot kell tanárin végigszenvednem. Ez sem igaz, mert nem szenvedés (kivéve a mostani online), mert amúgy szeretem. Visszatérve a munkahelyekhez. Vagy én nem feleltem meg, vagy a munkahely nem jött be nekem, bár csak 7 éve államvizsgáztam, és nem 10. Végül közel 4 éve találtam meg azt a munkahelyet, ahol kb másfél évet dolgoztam, és ahonnan szülési szabadságra mentem, ezáltal az ott töltött időm 4 és fél év volt majdnem. Nem szerettem ott dolgozni, ők se szerettek igazán, de adott egy stabil hátteret, amire akkor szükségem volt. Természetesen az sem dobott a hangulatomon akkoriban, hogy Christianig az egyetlen lehetőségem a függetlenedésre az volt, hogyha megpróbáltam hajóra vagy szállodába, majd bébiszitternek kimenni külföldre. 

Az egyik változást Christian hozta a gondolkodásomba talán. Már majdnem 1 éve voltunk barátok, amikor bevallotta, hogy többet érez. Nekem is tetszett, de már tervben volt egy (az utolsó) angliai utazás, azt hiszem addigra leleveleztem mindent a közvetítővel és a fogadócsaláddal. talán ez motiválta arra, hogy elmondja mit érez irántam. Nem mondom, hogy nem zavart picit össze mindent, akkor már túl voltam egy majdnem tönkrement barátságon, mert ki akartuk próbálni a többet. Túl voltam három hektikus és romboló kapcsolaton. (Romboló olyan értelemben, hogy az önértékelésem, az álmaim, a motivációim, szóval szinte minden, ami belülről épített fel engem nem megfelelő, nem elég, kevés, rossz volt.) Egyszóval féltem egy új kapcsolattól, egy új csalódástól, és ott mélyen legbelül fogalmam sem volt ki vagyok én igazából. Egy olyan időszakban talált meg, ahol szinte elölről kellett kezdenem felépíteni magamat, megtalálni az igazi Elizát. 

Így hát elutaztam, de már az első pillanattól nem éreztem jól magam a családdal. Igazából nagyon kedvesek voltak és segítőkészek mindenben. A probléma immár másodszor is velem volt. Ugyanezt éreztem az első utamon is, hogy mennyire vágyom arra, hogy ne pusztán egy kívülállóként legyek jelen a család életében, hanem nekem is legyen családom. Olyan, ahol én vagyok az anyuka. Az első úton ugyan vágytam erre, de nem annyira konkrétan, mint az utolsón. Akkor is megfogalmazódott bennem a gondolat, de ott utoljára szinte fejbe vágott. 26 évesen már bőven kellene annál a pontnál tartania az életemnek, hogy legalább az esküvőt és a családot tervezzük. De még olyan komoly kapcsolatom sem volt, akivel egyáltalán erről beszélni lehetett volna. Közben ott van az a fiú, akit már ismerek 1 éve, tudom hogyan gondolkodik, ha nem félnék ennyire, akkor vele talán lett volna esélyem. Persze akkor kint úgy gondoltam, hogy szinte esélytelen, hiszen összevesztünk mielőtt eljöttem, és alaposan megbántottam. Mégis hazajöttem, lesz ami lesz, nincs több lehetőségem. És tényleg úgy éreztem, hogy ez az utolsó esélyem egy boldog és talán vágyott életre. 

Talán igazam volt, talán nem, de már nem is akarom tudni. Christian sok türelemmel és szeretettel begyógyította az összes lelki sebem, kihúzkodta az összes tüskémet. Megmutatta, hogy egy olyan ember mellett, aki őszintén szeret, hogyan tudok önmagam lenni. Segített felfedezni ki is vagyok ott legbelül. Nem mondta meg, csak sok beszélgetéssel rávezetett. Mellette ki tudtam alakítani lassan egy olyan Elizát, aki nem pukkancs (csak néha), akivel tudok azonosulni, aki fel tudja vállalni a gondolatait és érzéseit (nem mindet teszem közzé, van ami nem publikus). Leginkább azután tudott ez bennem igazán felszínre törni, miután összeköltöztünk. Persze nem vagyok kevésbé érzelem vezérelt, de tudom, hogy mindig le tudok ülni vele megbeszélni mindent, és sokkal higgadtabban és tudatosabban fogunk közösen dönteni. 

Átolvastam a bakancslistát is, hogy abból merítsek még ihletet, illetve egy másik tervezős posztot is. Az utóbbiban egyetlen átalakításom van, most tartok ott, ahol a Plans No. 2. bejegyzésben a 40 éves magamat prognosztizáltam. Nyertem 10 évet, bár kutya, macska, egyéb háziállat még jópár évig biztos nem lesz. De boldog vagyok itt és most. A bakancslistát szerintem családbaráttá alakítom majd az év folyamán, és talán ez lehet a zárszó is. Nem tudom Eszti ilyen válaszra számítottál-e, vagy egészen eltértem az eredeti kérdéstől, de be kell vallanom néhol megkönnyeztem az 5-10 évvel ezelőtti emlékeket. Kérhettek, kérdezhettek még ilyen személyesebb dolgokról, ha nem szeretném világgá kürtölni, akkor úgyis megmondom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése