Egy életre?

Tudtátok, hogy a gólyák egy életre választanak párt maguknak, sőt fészkelőhelyet is? Ahogy a kanadai hódok és a fehér fejű sas is. A pingvineknél a hím képes mérföldeket gyalogolni a megfelelő kavics után kutatva, amit ha elfogad a kiválasztott nőstény, akkor örökre együtt maradnak. Ugyanakkor a főemlősök háremtartók. Ezek alapján én pingvin vagy gólya szeretnék lenni. Biztos megfogalmazódott bennetek miért foglalkozom az állatfajok szerelmi életével. Mert ez a téma került szóba többször is a héten. Avagy még egy párkapcsolati bejegyzéssel boldogítalak titeket.

Görkorcsolyázni voltam a héten egy barátommal, ami nem csak testmozgásnak volt jó, hanem sokat is beszélgettünk. Többek között arról is, hogy ki milyen kapcsolatot szeretne, hol tart az életében ebből a szempontból. Mindkettőnk szülei közel 30 éve házasok, a nagyszülők pedig több, mint 50 évig voltak. Rájuk igaz a míg a halál el nem választ. De mi tart össze egy kapcsolatot majdnem 30 évig? Hiszen láttam már ezerszer, hogy miket képesek veszekedni a mindennapi apróságokon, de amikor a másikkal történik valami mindent félredobnak. Ebből a szempontból kezet foghatunk, mert az ő családja is ilyen. Teljesen más okkal, de erről a héten már anyukámmal is beszélgettem. Miközben válaszolt az eredeti kérdésemre, az itt feltettre is kaptam egy választ. Nyilván az ő szempontjából, de íme:
"Nem kell lángoló szerelem ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú távú legyen. Sőt. Sokkal inkább tisztelet, megértés, őszinteség és nagyon mély szeretet. A lángoló szerelem elmúlik és nem feltétlenül alakul át szeretetté. Az is kell, hogy hasonlóan gondolkozzunk. Nem kell egyformának lenni persze, de ha teljesen különböző elképzeléseink vannak a jövőről, más elvek szerint élünk, akkor az nem visz előre."
Ezután képes volt süninek titulálni, mondván elzárkózom az élettől, mert párszor megsérültem. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele. Ezek szerint két süni görkorizott.

Angliáig kellett elmennem ahhoz, már megint, hogy rájöjjek a legutóbbi tervezős bejegyzésemben írt tervek első részét átugranám. Kivéve az utolsó szót. Otthon. De mit is jelent ez? Szeretnék egy olyan kapcsolatot, mint a szüleimé és a nagyszüleimé, persze a vitákat szívesen kihagynám. Bár az utóbbiakra mindig azt mondtuk addig jó amíg veszekszenek. Nem egy hullámzó, majd meglátjuk hogy alakul kapcsolatot. Annak semmi értelme. Azt hiszem kinőttem abból a korból, hogy próbálkozzak. 

A legjobb barátnőmnek, most már a férje, mondta azt még a kapcsolatuk legelején, az első hónap után, hogy őt szeretné majd feleségül venni. Persze nem hittük el, nagyon is gyerekesnek tartottuk, de kiderült, hogy tévedtünk. Voltak konfliktusaik, amiket meg tudtak beszélni. Amikor egy évvel később eljegyezték egymást még mindig kételkedtünk. Nem az őszinteségben, hanem abban, hogy együtt maradnak. Mi is járt a fejemben? Korai, csak a rózsaszín köd miatt teszik, elsietik. Aztán tavaly, az eljegyzés után egy évvel ott voltunk az esküvőjükön. El nem tudtam képzelni azt a naiv kislányt feleségként. Meg hogy miért házasodnak össze. Most a túra előtti héten találkoztunk, beszélgettünk, és ragyogott. Sőt szóba került egy baba is. Amit tényleg korainak tartok, mert pár évet legalább dolgoznia is kéne. De ez már az ő dolga. Valamit viszont megértettem, és megtanultam tőlük, a hozzáállás különbségét. 

Miután megismerték egymást hoztak egy döntést, hogy a másikkal akarják leélni az életüket, és emellett kitartottak akkor is, amikor éppen nem volt minden a legjobb. Ezzel ellentétben akik úgy kezdik, hogy majd meglátjuk hogy alakul, azoknak a kapcsolatoknak a fellángolás nevet is adhatnánk, mert nem tart sokáig. Nincs meg az elhatározás hozzá. 

De amit ebből ki szerettem volna hozni, az az, hogy úgy döntöttem nem szeretnék több próbálkozzunk és majd meglátjuk kapcsolatot. Majd ha jön az, akire azt mondom el tudnám képzelni, hogy leéljem vele az életemet, és vállaljuk ezt a döntést a konfliktusok mellett, azok megoldásával az elejétől fogva, majd akkor lesz újra kapcsolatom. Az utóbbi időben úgyis tüskés süniként ijesztettem el magam mellől mindenkit, lehet olyat is, akit nem kellett volna. 

Volt egy film régen a Hallmark csatornán. A címe Szelíd szerelem, az amerikai telepesek korában játszódik. A főszereplő egy szekéren érkezik a határvidékre férjével, hogy új életet kezdjenek. Egy tragikus baleset miatt megözvegyül az út elején és úgy érzi, a jövő nem tartogathat számára semmi jót. Egy helybeli férfi felajánlja, hogy a telet töltse nála, amíg vissza nem tud menni a szülővárosába. Akkoriban ez nem működött olyan simán, mint mostanában. Hogy elfogadhassa a felajánlást hozzá kell mennie az özvegy férfihoz. Nem remélhet mást, mint egy kényelmes, de szerelem nélküli házasságot, mely csak a következő tavaszig szól. Azonban neki ez pont elég. Amikor eljönne az ideje az utazásnak a nőben egyre több kétség merül fel és felfedezi magában a szerelmet, melyre már sosem tartotta képesnek magát. Az utolsó pillanatig nem vallják be az érzelmeiket. Az indulás előtt ír egy levelet a férfinak, amiben megfogott egy mondat: "Kérje, hogy maradjak.".

Nagyon szeretem ezt a filmet, mert nem olyan lángoló, mindent felégető szerelemről szól, hanem egy olyanról, amiben kiáll egymásért a két ember, akkor is ha épp a hóviharban kell a másik után indulni. Vagy ha leég a pajta minden holmijukkal együtt. Engem is kért egyszer valaki arra, hogy maradjak, megtettem és utána meggondolta magát. Még háromszor. Talán emiatt is lettem süni, egy kemény fejű süni és mondtam azt, hogy mindenben alkalmazkodjon hozzám, és jöjjön a világ végére. Én nem alkalmazkodom. Előbújtam a tüskéim mögül, és rájöttem, hogy ez nem jó. Meg arra, hogy nem erőltethetek magamra egy életet, ha mást akarok élni.